Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz

4

»SZABADSAG«

1899. junius 27.

világrész műveltségéért védelmezte a thermo- pilei szorost s hullatta vérét annak védelmében.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok szállnak fel lelkemböl az élet jelentőségéről most, midőn azokra az eseményekre gondolok, a melyeknek hazánk földje félszázad évvel ezelőtt szintere volt!

Igen ! Ötven éve múlt, hogy az a föld, a melyet a honszerzök vérükkel öntözónek, hősökkel népesült meg ! Ötven éve múlt, hogy a tűz, a mely a Hót vezér előtt az Attila örökségébe vezető utat mutatta, szétrugta a hamut és lángra lobbant s világánál megzendült a nemzet nagy dalosának lantján a „Talpra Magyar !“

Ott villogott ez a tűz a szabadság védelmére kivont kardok élén ; ott dörgött az ágyú szavában ; mert a szivekből attól az erős meggyőződéstől csapott ki: Áldjon vagy versen sors keze, itt élnünk s halnunk kell!“

Följ egyezte a történelem ; Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel, sujta le kegyetlenül a riadó csata vész ! „Följegyezte: mennyi virágát a reménynek perzselte el az a láng ! Elhamvasztotta az irodalmunknak Európa nagy nemzetei által megcsodált büszkeségét : Petőfi Sándort is, aki űzetve az „Egy gondolat“ —tói, szivének óhajtása szerint ott esett el szintén „a haroz mezején“

Elesett megtalálhatatlanul, mert:

Behantolatlanul áll,

Mely hamvait födi a hely.

Hol, merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő,

Nem mondja semmi jel. (Arany.)

De az olyan emberemléket, minő Petőfi Sándor, nem is takarthatná el a hant! Emlékének megőrzése végett arra nincs szükség, hogy sirját emlékoszlop jelölje. Szellemének és szelleme által nemzeti dicsőségünknek fénye átragyog a haza határain.

Mert mint a költő mondja: A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér; érdemét a jók, nemesek s jövő századok áldják. Bizonyságom ebben az a nagy és diszes közönség, a mely a Petőfi Sándor eltűnésének ötvenedik évfordulóján a Szigligeti- Társaság által rendezett ezen az ünnepélyen megjelent.

Ki volt Petőfi Sándor ? —

Olyan egyszerűnek mondhatná valaki, szinte olyan feleslegesnek tetszik ez a kérdés, mintha arra a kérdésre keresnénk feleletet: ki volt nagy Napoleon, vagy mi az a Himalája? Hát van közöttünk, ári erre a kérdésre azt felelné: nem tudja? Es mégis Petőfi Sándornak emberi és költői alakját szavakban úgy megrajzolni, hogy

a ki életéről, vagy műveiből sokat olvasott, azt mondhassa : ez ö! nem oly könnyű, mint első pillanatra gondoljuk.

Avagy előttünk áll-e a Himalája képe, ha olvassuk, hogy csúcsait örökös hó födi; ha olvassuk, hogy magasságra a többi hegyeket meghaladja. Bizonyára nem. Látnunk kell, sőt fel kell mennünk tetejére s fölfegyverezvén szemünket a látó erőt fokozó műszerekkel, csak ekkor sejthetjük inkább, mint tudhatjuk : mekkora az a vidék, amely fölött ez a hegyóriás uralkodik

Ennek oka magában a nagyságban van, a mely úgy a természeti, mint a szellemi világban nem számtani méreteivel, hanem a benne rejlő s szemléletünkben, vagy képzeletünkben megnyilatkozó tulajdonságaival hat ránk. Ily álláspontból vizsgálva a szellemi nagyságot, azt megmér hetetlennek találjuk.

A szellemi világnak ilyen nagyságai kőzó tartozik Petőfi Sándor is. Jelentőségét, szerepét és hatását ahhoz a veszteséghez mérik, a mely az ő korai eltűnésével nemzeti irodalmunkat, sőt a világirodalmat is érte. De meghatározhatjuk-e ennek a veszteségnek mértékét, midőn annak a nagyságnak meghatározására sincs mértékünk, a melyet Petőfi Sándor még életében elért ! Avagy meghatároztuk-e ezt a mértéket, ha azt mondjuk, hogy 26 éves életkoráig, a mikor eltűnt költői teremtő ereje olyan termékeny volt, hogy azt a világ egyetlen költője sem múlja felül, megha- tározzuk-e ezt a mértéket, ha azt mondjuk, hogy több remekművet alkotott, mint bármely költő ezen életkorig ?

Nem, ez nem az ő meghatározásainak a mértéke. A képzelethez kell folyamodnunk, hogy az ő nagyságát megközelíthessük.

ügy támadt, mint egy üstökös, a mely fényével túlragyogja a menyboltozatnak csillag - milliardjait s ép oly hirtelen is tűnt el.

De nem nyomtalanul! Mert miként az üstökösnek széthullt darabjai, egyenként megtartva az egésznek jellegzetes tulajdonságait és egyenként átvéve az egésznek szerepét, örökkön ott maradnak a világűrben, úgy maradtak vissza ránk Petőfi Sándor szellemének töredékei az ő emberi és költői egyéniségét feltüntető költeményeiben, mert nincs költő, a kinek élete és költészete között az összhang olyan teljes volna.

Olvassuk ezeket a költeményeket !

Megismerjük azokból, mi az az emberi méltóság és férfi erény, a mely tulajdonságokkal az ember felruházva hasonlít az ő szavai szerint ahhoz a százados tölgyhöz, a melyet a fergeteg ki képes dönteni, de móltóságos derekát meg nem görbítheti.

Megismerjük, mi azt a hazaszeretetet, amelyet ő szeretne úgy lerajzolni, hogy aki szemét reá veti, azt megbüvölje,

Megismerjük: mi a szabadság, a melyért ő

álmában is rabnemzetek bilincsét tördeli s a melyért kész feláldozni szerelmét, pedig szerelméért életét is feláldozná.

Megismerjük a fiúi és szülői szere tetet a Távolból, a Hazámban, a Vizen és Falu végén kurta, kocsma ez. költeményeiben.

És megismerjük a mindenható erejű szerelmet, a mely nélkül ő a csillagok közé sem kívánkozik, ha ott nincs szerelem ; mert mint mondja : a szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi ! Vagyis megismerjük azokat az emberi tulajdonságokat, a melyek megteremtették és fenntartják a családot, a társadalmat és hazát és biztosítják az ember uralmát a földön.

De megismerjük ezekből a költeményekből a Petőfi Sándor életét is, a mely költészetével egybeforrott.

Élete egy szenvedés. Maga mondja, hogy boldogtalan volt teljes életében, csak az vigasztalja, hogy meg nem érdemelte. És ez nem a világfájdalomnak költői szenvelgése, hanem valóság.

Bizonyítja ezt élettörténete.

De ezer szónál kifejezőbben rajzolja meg életét ő maga e néhány sorban :

Hogyha én majd meghalok,

Nem leszen kő sirámon ;

Egy kis fejfa lesz a jel,

A hová teszik porom.

De ha megkövül a kin,

Mely most elhat lelkemig,

Alacsony sirom felett Pyramid emelfedik.

Azonban a szenvedésnek ebben a tengerében születtek a magyar irodalom gyöngyei; és ezek mind igaz gyöngyök; ebben a szenvedésben szólalt meg a fiúi és hazafiui szeretet olyan hangon, olyan költői képekben, az igazságnak és közvetlenségnek olyan erejével, minőt addig irodalmunkban nem ismertünk.

A betűkben kifejezett gondolat meggyőzőerejének mértéke az a hatás, a melyet az ily gondolat az olvasóra gyakorol ; ez a hatás akkor a legnagyobb, ha az olvasó olyannak találja a betűkben kifejezett gondolatot, mintha az sajátja volna.

Petőfi hatalma ebben az irányban példátlan, minden tárgynak felfogva kölcsön oldalát^ közvetlenségével, egyszerűségével és természetességével minden olvasóját azonnal megnyeri, soha sem utánoz, mindig eredeti ; eredetisége érzelmeinek gazdagságában, képzeletének megragadó tüzében és szokatlan hatalmában nyilvánul. Ezekkel a tulajdonságokkal a hazafiérzóst, a demok- raczia eszméit, a szabadságszeretetet, általában korának szellemet és lelkét ő fejezte ki leghihosszasan törülgette szóméit zubbonya szárnyával. Ezután beljebb jött s hátát a falu kapu- zábjához vetve, újra annyira belemerült az ütközet hova tovább izgatóbbá váló fejleményeinek megfigyelésébe, hogy észre sem látszott venni azt az iszonyú ordítást, mely az orosz dzsidások által megrohant s szétvert honvédzászlóaljból tört elő. Lengyel odakiáltott Petőfinek, rámutatva a fenyegető veszedelemre. Petőfi csak annyit jegyzett meg : „potomság“, s ott maradt a helyén. Lengyel futott a lovához, s azon még idején kiért a bekerített körön kívülre s egy dombról visszatekintve, még fölismerni vélte a futó Petőfit, az országút egyik kanyarulatánál.

Eddig tart a Lengyel előadása, mely a többféle megtámadások tüzet is diadalmasan állotta ki, s melyet Ferenczy Zoltán is, a ki Petőfire vonatkozólag egész könyvtárt böngészett már össze, Petőfit illetőleg hitelesnek fogad el.

A G-yalokay czikke szerint az ütközet alatt ő is többször találkozott Petőfivel, találkozott közvetlenül az utolsó pillanatban is, s hívta azt magával a kocsijához, de Petőfi kirántván kezét az övéből, a töltésről lerohant s oldalt a hegyoldal felé menekült.

Egy tény, az, hogy akármerre igyekezett menekülni, nem menekülhetett el, mert öt többé

ezen ütközet után soha senki nem látta ; az a | több helyről felmerülő hir, hogy itt is, ott is látta még ezután valaki Petőfit, csak ámításon és önámitáson alapult. Lehetetlenség is azt föltételezni róla, hogy ő, ha életben marad, hirt ne adott volna magáról nejének, kit annyira imádott, s barátainak, s hogy föl ne hangzott volna még lantján legalább egyszer a haza bukása fölötti égető keserv jajjszava.

Az is tény, hogy elestót nem látta senki, mert azok közül, kiket a vad kozákhad bekerített, nem maradt életben senki.

Azt sem tudjuk tehát, hol nyugszik a csendes hant alatt, nem zavartatva többé az Egy gondolat által.

Heydte később azt beszélte Szókely-Keresz- turon, hogy midőn az ütközet után Lűders-szel kilovagolt a csatatérre, azon a tájo >, hol Lengyel utoljára vélte látni Petőfit, egy halott feküdt az ut mellett átszűrt mellel. A halott a mennyire megfigyelhette, szőke, hegyes szakálu ifjú volt, zsebei ki voltak forgatva s mellette egy csomó összeirogatott papír feküdt.

Lengyel azt Petőfi holttestének vélte s ha sejtelme nem csalt : akkor Petőfi abban a kisebb sírban az országuttól 5 — 6 lépésnyire van eltemetve.

*

Akárhol van eltemetve, emléke érezbe öntve

meg van örökítve hazánk fővárosában, a Duna partján és Segesvár piaczán is, szelleme pedig ottan fog dobogni minden magyar szivében, a mig csak a szabadság szeretető és a szerelem dobogtatja a sziveket. Sőt nem csak minden magyar szivében, hanem minden müveit férfi és hölgy szivében, mert Petőfi ma már nem csak a mienk, hanem müvei lefordítása nyomán az egész müveit világé.

Diosőségünk volt mig ólt, s dicsőségünk halálában is. Foglaljuk nevét áldó imádságba ma és mindenha.

És ne sirassuk kora elhunytét. Hiszen az évek hosszú sora úgy is megenyhitette már azt a fájdalmat, melyet a nemzet 50 évvel ezelőtt legnagyobb költője eltűnése fölött érzett szivében fölviharzani.

Ne sirassuk; hiszen boldogan halt meg, szerettetve s még mindig a győzelem reményében. S nem élte meg szeretett hazája bukását.

Jól járt, hogy meg nem érte. Megmenekült a vérpadtól vagy az öngyilkosságtól, mert az a honáért és a szabadságért rajongó szertelen lélek sem külföldön, sem a rabhazában nem tudott volna megélni.

S ha a dicsőség csillaga, ez az üstökös, lefutott vala is akkoron egy időre ismét a magyar égről, Petőfi megmaradt nekünk örökké ragyogó csillagul költészetünk egén.