Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz
1899. junius 27. «SZABADSAG« 3 dr. Bodor Károly, Böszörményi Géza, dr. Berko vits Miklós, dr. Edelmann Menyhért, dr. Gyémánt Jenő, dr. Grosz Albert, dr Grosz Menyhárt, Huzella Gyula, Hegyesi Márton, Hajós Izsö, E. Kovács Gyula, Laszky Ármin, Láng •József, dr. Lázár Béla, dr. Márkus László *lr. Marieneszku Athanáz, Naményi Lajos, Potássy János, Rácz Mihály, Ritoók Emma, Szunyogh Lorándné, Széchenyi Jenő, Szombathy István, Szathmáry Zoltán, dr. Sarkadi Lajos, dr. Yárady Zsigmond, dr. Várnai Ferencz és Winkler Lajos. A hallgatóság sorában ott láttuk Szunyogh. Péter alispánt, dr. Bulyovszky József polgármestert, P o y n á r Dénes„F rátér Imre, Böcz Géza, Molnár Géza és U r b á n Adolf táblabirákat, P a 1 1 a y Lajost, H a r- mathy Károly kir. táblai titkárt, Janky József iparkamarai elnököt, Vidovich Bo- navetura kér. isk. igazgatót, V u 1 k á n József a bukaresti tud. akadémia tagját stb. stb. Az elnöki megnyitó. A programúihoz hiven Rádl Ödön a társaság elnöke nyitotta meg a következő szavakkal az emlékünnepélyt: Mélyen tisztelt közönség! Tisztelt társaság! Társaságunk egyik alapszabályszerü feladata : a magyar irodalom jelesei emlékének a kultusza. Ezen alapszabályszerü feladatnak akartunk j első sorban hódolni, midőn Petőfi Sándor j halálának egy hó és néhány nap múlva bekö- j vetkező évfordulója alkalmából, a mai emlékűn- j nepólyt rendezni elhatároztuk. Azonban egy másik, sokkal fontosabb indok is vezérelt minket ez elhatározásunkban: — az a tudat, hogy nemcsak kötelessége min- j den kultur-nemzetnek a saját nagyjai emlékét i megünnepelni, hanem, hogy az ilyen ünnepélyek, különösen kisebb és nem egységes nemzetek életében, - minő a magyar is — a nemzeti szellem, a nemzeties érzés és a nemzeti öntudat ébresztői, fenntartói és fejlesztő eszközei is. A merre csak tekintünk, — a legóriásiabb, vagy a bár kisebb, de egységes fajilag, nyelvileg, vallásilag egybeforrott s a kultúra legmagasabb fokán álló nemzeteknél is, untalan ta- j pasztalliatjuk, hogy különösen irodalmuk, vagy j művészetük legjelesebb képviselőinek emlékét milyen kegyeletben tartják és mily fényes ünnepségekkel ünnepük meg. így éppen most ünnepli az orosz nemzet Puskin születésének 100-ik évfordulóját; nem régen ünnepelte a hollandi és a spanyol nemzet Vau Dyck, illetve Velosquez emlékezetét — és a folyó óv augusztus havának 28-án készül megünnepelni a nagy német nemzet Goethe születésének 150 éves évfordulóját olyan fénynyel és lelkesedéssel, mely az emberiség egyik legmélyebb, de kétségtelenül leg- universálisabb lángelméjének érdemeivel is, kellő arányban álland. Pedig hát ezen nagy, egységes és a kultúra legmagasabb fokán álló nemzetek nemzeti öntudatát nem szükséges ébresztgetni, fejleszteni; mert hisz minden ténykedésük, minden lópésök a haladás terén a nemzet egységessége és a nemzeti egyediség kiforrottsága folytán valódi nemzeti megnyilvánulás, a nemzeti öntudat és szellem kifolyása ; nyelvüket, nemzetiségüket nem fenyegeti veszély és államalkotó erejök régen befejezte már egybeolvasztó, egységesítő müvét a keblükben fennállott heterogén elemekkel szemben. Nálunk, fájdalom, ez még nincsen igy ; a magyar nemzet államalkotó müve még nincs betetőzve ; a nemzeti öntudatot, szellemet, érzést nékünk nemcsak fentartani és fejleszteni, hanem itt-ott még felébresztenünk is kell ; mert ellenségeink és a nemzetiségek torzsalkodása részéről folytonos veszély fenyegeti. Jeleseink emléke iránti hódolatunk tehát nemcsak kötelesség, nemcsak feladata a társadalom minden rétegének és azok szervezetének : az egyleteknek, hanem valóságos életszükséglet, fenmaradásunk, nemzeti és álladalmi életünk egyik biztositéka. Ezenfelül pedig jogczimünk is a magyar nemzeti államalkotás befejezésére, nemzetiségeinknek a magyar kultúrába való beolvasztására, akikkel szemben ily alkalmakkor teljes joggal hangoztathatjuk, hogy a magyar államnak és kultúrájának magyarnak kell lennie, nemcsak aaért, mert mellettünk szól a történelmi múlt, a honszerzós és fentartás ténye, hanem szellemi szupremácziónk is. Nekünk Petőfink, Aranyunk, Jókaink, Mun- kácsynk, Benczúrunk van, hangoztathatjuk ily alkalmakkor felemelt fővel. Nem az erőnek, a politikai hatalomnak, a történelmi jognak hódoltok hát meg akkor, mikor a mi kultúránkat akczeptáljátok, hanem szellemi fölényünknek, úgy, amint mi meghódolunk a német, a franczia, az angol kultúra előtt és reczipiáljuk belőle azt, a mire szükségünk van, mert fölényét érezzük a miénk fölött. Ezek az indokok teszik tehát szent kötelességünkké nemzeti kultúránk jeleseinek emlékezetét időről-időre megünnepelni, ezen indokoknak hódoltunk a mai ünnepély rendezésénél s hogy az a kör, ez a társadalom, melyre tevékenységünk kiterjed, megértette czélzatunkat, helyesli felfogásunkat és törekvéseinket, annak bizonysága az a nagy, az a diszes és lelkes közönség, mely mai ünnepélyünket jelenlétével megtisztelte. Midőn ezért Társaságunk nevében a megjelent m. t. közönséget üdvözölve, annak hazafias köszönetemet fejezem ki, van szerencsém a Társaság mai ünnepélyét megnyitni: Zajos éljenzéssel, tapssal honorálta a közönség a lelkes, meleg szavakkal elmondott beszé- dértJRádl Ödönt. Endrődi Sándor — Petőfi Sándorról. A matinéé illusztris vendége foglalt helyet az elnök megnyitója után a felolvasó asztalnál. Hosszantartó tapssal éljenzéssel fogadta a közönség a kitűnő poétát, ki mikor a zaj elcsöndesedett egy erre az alkalomra irt versét mondotta el. A dithirambus gördülő megkapóan szép sorait Endrödi Sándor közvetlen előadási modorában mohón szivta leikébe a közönség. A költemény egy poetikusan szép részlete itt következik : Hozsánna Néked, földi csaták közt, Áttisztult isteni lélek Mindnyájunk szive melegéből Sarjadzó duslombu babérfa. Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk ! Ünnepelünk ! — De nem úgy Mint elesett hőst, ki mögött a Múltak kriptavilágának Vasajtaja örökre bezárult, De mint a temetők hamvából Győzelmesen újjászülető jelenést, Ki eltépdesi végzete gyászát, Szétzúzza nyugalma bilincsét S a halálban a halhatatlan élet Zászlóját lobogtatja feléd Te, a beteg emberiségnek Megváltója, Jövendő ! Dr. Imrik Péter emlékbeszéde. A társaság agilis alelnöke lépett ezután a szószékre. A következő emlékbeszédet mondotta Petőfi Sándorról: Mélyen tisztelt közönség ! Az élet egy pénzdarab. Ki miként értékesíti, akként használ vele magának és embertársainak ; szerez érdemet és dicsőséget magának és nemzetének s állit emlékoszlopot az utókor hálás szivében. Ezeknek az igazságoknak ereje nyilatkozik meg abban a napról-napra észlelhető jelenségben is, hogy a 300 spártainak emlékezete túlragyogj3, a Napóleon diadalainak fényét ; túlragyogja, mert Napoleon az ő nagy csatáit önmagáért vivta, diadalait százezrek életének és vagyonának árán szerezte, az a 300 spártai pedig egy nemzet életéért és szabadságáért és egy tóttá akkori vállalkozását s el akarta vonni a veszély torkából szeretett fiát. De Petőfi erre nem állt rá, 1 óra múlva a Kurz kocsiján ő is utána indult Bemnek, s este ő is Kereszturra ért, hol Varga Zsigmond házánál szállt meg. Fölvirradt a végzetes nap, julius 31-ike. A reggelinél arra kérte föl Petőfit a Varga fiatal leánya Róza, hogy szavaljon el egyet költeményei közül. S Petőfi az „Egy gondolat hant engemet“ czimü költeményét szavalta el a fiatal leánynak, Aztán elindult utolsó útjára. Héj asfalvánál csatlakozott Bemhez, a ki onnan számítva balfelől az országúitól, a fehéregyházi hegyoldalon a Sárpatak és az Ördögárka között majdnem az útig terjedő vonalban állitá föl ágyúit. Itten fö'említendőnek tartom, hogy az ez év elején elhunyt, nyugalmazott törvényszéki elnökünk, a mi kedves Gyalokai Lajos bácsink, egy az 1888-ban megjelent sok érdekest felölelő czikkében azt irta, hogy Maros Vásár helyről az ő kocsiján ment Petőfi végzetes útjára. Egressy és Kővári ellenben, kik szintén szemtanuk voltak, azt írják: és pedig amaz az 1851-ben megjelent Törökországi napló-jában, emez pedig az 1861-ban megjelent Erdély történelme 1848—49- hen czimü müvében, hogy Petőfi a Kurz kocsiján utazott el Maros-Vásárhelyről, az utóbbi azt is megjegyezvén, hogy a Gyalokai kocsiján | Pünkösti őrnagy utazott; s ezeknek ezen előadá- i suk egész 1888-ig nem vonatott kétségbe s csak is ekkor talált a most emlitett czikkben ellenállitásra. Midőn Petőfi Bemhez csatlakozott, már megkezdődött az ütközet, Az első sor tűz már 8 óra előtt eldördült. Az ütközet leírása nem tartozik feladatunk köréhez, abból csak annyit kell fölemlítenem, hogy az délután 5—6 óra közöttig hullámzott s már-már azt lehetett hinni, hogy Bemé leend a győzelem. A mondott időben azonban a Maros-Vásárhelyről erre vezető ut felé kiküldött orosz lovasság meggyőződvén arról, hogy ez irányból nem fenyegeti őket semmi, a mitől pedig nagyon féltek, visszatért s a Küküllő jobb partján a mi jobb szárnyunkat oldalban támadta meg, s oly sikeresen, hogy úgy a gyalogságot, mint az ott fölállított 3 század ujoncz lovasságot szétverte s fejetlen futamodásra kényszerité. A gyalogság és a tüzérség a Fehéregyháza feletti erdő s a hegy felé törekedett, mig a lovasság az országúira ki vergődve Héjasfalva felé futott, nyomában 2 ezred orosz dzsidással. E közben egy másik orosz lovasosztály a Küküllő partján haladva, Fehéregyháza fölött, ott, a hol a buni völgy betorkollik, egy oldalfordulattal az országutra vágtatott, elvágva a menekülők útját. Ekkor aztán megkezdődött a mészárlás, a kik addig vagy a körön kívül jutni vagy az erdőbe bejutni nem valának képesek, mindnyájan ott vérzettek el a kozákok dárdái döfései alatt. Másnap ezernél több halottat temettetett el az ezen szomorú föladattal megbízott Heydte, nagyobb részét a Fehéregyháza feletti hegyoldalon ásott sírokba, másik részét pedig 5—6 lépésnyire jobb felől a Héjasfalva felé vezető országuttól. Petőfi az ütközet kezdetén Bem körül volt, gyalog, fegyvertelenül, vászonzubbonyban. Bem azonban visszaparancsolta a tartalékhoz. Ettől fogva Lengyel Józsefnek, a harcztér sebesültjei bekötözésével foglalkozó orvosnak elbeszélése szerint, kinek ezt tárgyazó első levele még 1860-ban jelent meg a „Vasárnapi Újság“-ban, hol Pákh Albert egy rovatot nyitott a Petőfi eltűnése rejtélyének megfejtésére, Petőfi a még 1848. őszén leégetett Fehéregyháza falu közelében az ágyuk mögött vagy a falu fogadójának udvarán volt. Elmerült a harcz szemlélésébe, s időnként eleltávozott, hogy jobb áttekintést szerezzen; egy- ideig délután a falu egyik sütőkemenczéjén ült, közben-közben jegyezgetve egy zsebjegyzőkönyvbe, majd a falu előtt elfolyó patak fölött levő hid karfájára dőlt s egy félórahoszszant onnan szemlélve az ütközet folyamát, mindaddig, mig egy ágyúgolyó alig 30 lépésre csapott le tőle s fölverte körülte a port, mely után
