Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz

lyuk van. A bányászok kikordták a poklot a felszínre ördögöstül, mi jelenestől — arany képében. Hát bizton ott vannak mind a ketten, a hová lefektették. Megidézem őket, — megvan ahhoz a metódusom. A mit már elmondtak s a mit elfeledtem, elmondják még egyszer.

Kikészítettem a papirost, felírtam a czi- met : »Petőfi-nyomok Selmeczen«. S most már gyű ! A többi a Pegazus dolga. De nem megy az olyan egyszerűen, mint más közönséges lónál. Rágyújtottam egy kosszuszáru pipára (ez neki is abrak), kieresztettem egy kis füstöt, mely mint valami fullajtár Útmutatóul előttem emelkedik fel a semmibe. Le kell csavarni kissé a lámpát (mert a félhomály a fantázia pápaszeme), s egyetlen gondolatra irányítani minden tehetségünket, figyelmünket. Ez a csalhatatlan módja, hogy régi beszélgetések csendüljenek meg fülemben, vagy hogy közömbös alakok, kikkel keveset törődtem, jelenjenek meg úgy, a hogy voltak. Különös, hogy a kedves, ezerszer látott arezokra nézve az istenek nem adták meg ezt a privüégiumot senkinek. A kedves arezok összeomlanak. Édesanyámat nem látom többé, csak álmomban. Kis fiamat, Jánost nem bírom elém képzelni. Abban a szempillanatban, mikor már összeállna az arcz, valami tündérkéz valami szivacscsal letörli. Mig egy-egy idegen közömbös alak előttem áll hosszú perczekig, pedig talán csak régen, egyszer láttam életemben s mégis ott van az utolsó porczikáig, még talán a kabátja gombjait is meg tudom számlálni, esetleg a czipőjéről konstatálhatom, hogy nem Kobráktól való.

... A holdvilág beszűrődött az ablakon. Mély csönd volt künn. Csak egy rohanó automobil tülkölt valahol a körúton. A kályhában a szél dudorászott kísértetiesen, mintha megkínzott lelkek sóhajtoznának.

Hát jöhettek ! Behunytam a szememet és — ott voltak. Mind a ketten ott voltak. Hogy jöttek elő, nem tudom. Hártyák vannak-e az