Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 332-es doboz
ben1?! Hiszen azt mondják", hogy: az ökör Becs- ben is csak ökör mnrad! — Az ám! — szólt meggyőződéssel a Lombos. — Csakhogy a bécsi ökör már külföldi ökör, s ha egy külföldi ökör elbödül, itthon mindjárt aklad száz ember is, aki megeskirszik, hogy: az oroszlán szólóit meg] A Kajlának tetszett ez a magyarázót s megnyugodva tovább ballagott Lombossal Becs felé. A béres azután kipillantván az ivó ablakán, észrevette, hogy ökrei megindultak a szekérrel, kiugrott hát a csárdából, nagy káromkodással utánuk lobolt és mikor beérte őket, kegyetlenül végigvágott rajtuk az ostorral. — Hő, ne, hő! Hová az istennyilába indultatok!'! — Becsbe! — felelt önérzetesen a Lombos. — Bécsbe? Bééécsbe?! A béresnek tátva maradt a szája a nagy csodálkozástól. Azután, mikor kicsodalkoztn magát, nagy tisztelettel megsimogatta a Lombos és a Kajla homlokát s mint ahogy eske- tésre menetkor a vőfély teszi a két násznagv- gyal, olyan komoly illendőséggel tessékelte ökreit a hazafelé való indulásra. — Látod — súgta a Lombos a Kajlának. — Itt nemcsak annak van ám tekintélye, aki külföldi, hanem már azt is tisztelik, aki arrafelé — orientálódik! Az elmaradt íiahordó Az állatok gyűlésén napirend előtt fölszólalt egy összetöpörödött vén Kenguru, aki különben társaitól elmaradva, már régen magányosan éldegélt. — A fiahordók régi jó hinievének1 érdekében kérek szót. Addig, amíg fMiordórak! nevezték aet az embert, aki ha valami jó helyre bejutott, a fiat is iparkodott ott elhelyezni, addig nem lehetett kifogásom a mi nevünk emlegetése ellen. Mivel azonban mostanában az emberek azt is fiahordónak nevezik, aki valamennyi fiát, vejéi, öccsét, sógorát s egész pereputtyát magával viszi a jó helyre — kötelességeidnek tartom a nyilvános tiltakozást, mert hiszen köztudomású, hogy a Kenguru, szerényen, soha egynél több kölyköt nem hurcol a tarisznyájában! És ha mi megőriztük régi tisztes szokásunkat és nem ragadt reánk a rossz példa ; joggal tiltakozunk nevünk fölhasználása étien... Tovább nem folytathatta az öreg a beszédéi, mert a föíharsant nagy kacagás elnyomta a szavát. Az öreg csak nézett, csák nézett, hogy min nevetnek ezek?! Jókedvtől hannos árnyas erdőn Nyitó sierelmet dalba rejtőn Virágnyílások hajnalán: E bút búgdosta ott a gerle. Mid önnőntitkain merenaoé Fehér ruhában állt a lúnu * . Emlékek édes búja ringat S igézi lelkem mind tovább: Kakukfűillat, szénaillat, Piros pipacs, kék szarkaláb , . Szerelem édes rózsalánca, Rég elhervadtál, elfelejtelek! I óh, más ríagy érzés sőtétebb románca Borítja már a szikemet: E régi nóták hallatára Fejem lehajtom, mint az árva S egy ősi bánat, síró sejtelem Zendül G-tiúros lelkemen. Az Ősi bánat, a magyar bűbán&t . , . Hogy egyre nő és mindig jobban árad! Könny ét öl terhesül a pára 5 bút harmatozva hull a tájra, •— l Utunk fa hull s véresre sebzi lábunk, 'Rútunkba hall s csak gyötri szomjúságunk. Fekete út: a kövek útja ez, Fekete kit: a könnyek kútja ez, —- Él fűben, fában, szívben, dalban, Öröklő bú és halhatatlan; Ki itt magyar volt, nemes, tisztit, jó, Mind, mind e bú ágyékából való, Már anyaméhben agy fogantatott, Hagy, holtig hordja ezt a bánatot. j - •—-- ---— KJ- ' - -j~y jó l vigyázott, hogy: eddig még egyetlen-egg vonat sem mert beszaladni a tanyaudvarral A jó fűszer CA Farkas a rekettyésben ült tanyája előtt s nagyokat sóhajtott. — Miért sóhajtozol, mint a kárvallott cigány? — kérdezte tőle a Varjit. — Hadd el pajtás! Mai három birkát lop« tam s nem tudtam többet megenni, csak egy felet! — Hat hol vannak azok! a megölt birkák?. Majd nekilátok én is! — Itt vannak a bokor alatt, de nem adók belőle senkinek, mert — holnap is nap lesízt — Ejha! Hát akkor miért jajgatsz és miért sóhajtozol? — Tudod, pajtás, jobban: emésztek, fiai irigyük, amit ettem! — Úgy. Hát beteg vagy? — Nem én! De Farkas vagyok, ki valamikor koplaltam, s most bőségben maisok' rrfgykedése a kedvenc fűszerem,. A tűzoltó bika rA gondatlan gulyás pipájából az akoliban egy csipet égő dohány az alomszalma közé .................................. ..........................1 },"SStíf — Mikor e bánat hegedűbe zendül, A magam búja leolvad szivemről S fajom keserve árad benne szét, — Gyászfátyol leng az éjtszakán 'S a mélyből mintha hallanám L4 föld keblének sóhajtó neszét; Mikor e bánat hegedűbe zendül, , Ezer év sir a telkemen keresztül És mig ttr árnyak zsongva és tolongva jó Panasztón gyűlnek mind körém: fA lelkem mintha könnycsepp volna A magyar földnek bús rögén, Szomorufüzfa csüggedt lombja Egy haldokló tölgy csonka törzsökén,, ^ Óh, nem vagyok én duhaj vigadó, * Magyar vagyok én, sorsunkf sirató, B sorsnak toros lakziján így mulatunk most, — húzd clgÓttgl Húzd szívből, szivet rinpatón. Húzd lágyan, búmat altatón, Minden hang mintha lelke volna H rám sőtétlö méla tájnak: Húzd csillagokra szárnyaién, s-i S oly halkan, mintha sirhalomia Lágy rózsaszirmok hullanának, Szomorún, elhátón , „ e Ki Isten egy lehelletére Bús magyarságra földre szálltam — Ha majd pályámon sirgödörhöz érve Uj élet útját kezdem a halálban, •— Ha lelkem, mint az örök fény sugár d, Hogy visszatérjen Isten homlokára, E föld porábul égre szárnyal: Jlc mess elek, majd ciaánumuzsikáváll f
