Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
12. SZÁM. Néptanítók Lapja. 7 sége volt arra, hogy egy európai műveltségű ember helyes szempontból állítsa eléje a színdarabot ; mikor a közönség, az író, a színész tanulni akart; mikor nem egyszer szenvedélyes viták folytak egy-egy fölvetődött kérdés körül; mikor annak a veszedelemnek volt kitéve a nemzet, hogy egyetlen fővárosi színházát, egyetlen művelődésre képes közönségét (a vidék akkor még nagyon el volt maradva) az érzékiségre vagy más alacsony emberi tulajdonságra számító írók megejtik. Főleg az a veszedelem fenyegetett, hogy a külföldön sikert aratott darabokat a pesti közönség a külföld nyomása alatt, válogatás nélkül elfogadja s a színház a jellem és erkölcs nemesítésének intézménye helyett erkölcsrontó vállalkozássá sülyed le. Gyulai Pál alakja ekkor nő meg előttünk. Kritikái olyanok, mint egy-egy lángostor, mely- lyel a kúfárokat akarja kiverni az irodalom templomából; úgy harcol, mint egy félelmetes küldöttje a magyarok istenének, ki pallossal áll őrt a Bach-korszakban, majdnem egyetlen nemzetföntartó intézményünk kapujában. Kritikáiban az erkölcsösség mellett mélység is van. Nem egy kritikája valóságos tanulmány. Okoskodásai meglepőek, de logikusak, gondolatai mélyek, mégis azonnal fölfoghatok, végkövetkeztetései megdönthetetleueknek látszó előzmények záradékai. Boncolgatás közben olykor a maró gúny fegyvereit használja, legtöbbször azonban megmarad a jóakaratú figyelmeztetés, a kellemetlen, de nem fájdalmas zsörtö- lődés mellett. Különös gyönyörűséggel olvastuk dolgozatainak azokat a részeit, melyekben valamely dráma fejtegetése közben általános kérdésekre tér át, kifejti nézeteit a drámai jellemről, a tragikumról, a kor szükségleteivel és hangulatával járó drámai törekvésekről, a költészet céljáról és eszközeiről. Munkáinak többi része már az irodalomtörténeté, az elméleti részek minden müveit embert érdeklő, örök- • • ' • ' életű igazságokat hirdetnek. Es mily egyszerűen, mily meglepően tömören tudja a legsúlyosabb igazságokat is kifejezni! Ezeknek az igazságoknak nem ártott az idő. Lassan átmennek a köztudatba, közös kincseivé lesznek nemzetének s Gyulai megéri az igazi halhatatlanságot; e gondolatokból általános igazságok lesznek, anélkül, hogy szerzőjükre gondolnánk. Szeretnék e drámabírálatait értékessé tevő gondolatokból néhányát idézni, de terem nincsen rá. Meg kell elégednem egy rövid idézet közzétételével, mely amellett, hogy egyik legszebb gondolatát foglalja magában, ráillik a mai viszonyokra is. 1855-ben írja egy darab ismertetése közben, egy olyan francia színdarabnak boncolgatásakor, melynek szerzői látszólag erkölcsös célt akartak szolgálni. „En régebben ösztön szerűi eg sohasem éreztem rokon- szenvet oly emberek és költőkhöz, kik sokat beszéltek az erkölcsről. Most némi tapasztalat nyomán alig állhatom őket s azt hiszem, hogy Rousseau sohase mondott igazabbat, mint akkor, midőn azt mondá: „Midőn az erény elhagyja a szívet, az ajkakra menekül.“ A francia költők némelyikét nagyon megszállotta az erkölcsösség. Nem árt kételkedni az erkölcsösségben. A költészetben az erkölcsösség maga a költészet, tiszta és költői fölfogása az életnek, embereknek és viszonyoknak s a biztos költői igazságszolgáltatás, melyet a világrend kényszerűsége parancsol, azaz a valódi keresztyén világnézet, melyet sem a tudomány, sem a pietizmus, sem az előítélet tévedései be nem mocskoltak.“ A vén Toldi előjött még egyszer rozsdás fegyvereivel, hogy megforgassa. Suhintására menekül a bűn, búvik az erkölcstelenség, fut a léhaság. A fegyverek, a múlt nagy csatáiból való fegyverek, melyek irtották a gazt és útat törtek a jelennek, elsőrendű acélnak bizonyultak. Kissé szokatlan már formájuk, alakjuk, forgatási módjuk, i'ozsdát is rágott rájuk az idő, de rendkívül értékesek ma is, mert a rozsdák alatt kitűnő acél van; az elavult darabok fejtegetése közben örökké modern eszmék és gondolatok láttak napvilágot. Nemrégiben írtunk Salamon Ferenc dramaturgiai dolgozatairól; pár hét múlva Gyulai munkáival kellett foglalkoznunk. Nagy örömmel gondolunk mindig e két munkára, mert segítségükkel oly nyugodtan és biztosan járhatunk irodalmunk egyik korszakában, mint a mesehős, kinek bűvös vesszőt adnak kezébe jóakaratú tündérek. Dr. Lengyel Miklós. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. * Ábrányi Emil. Negyven esztendeje pengeti a lantot Ábrányi Emil, de ezt nem ö adja hírül a világnak.^ Valaki kisütötte róla, hogy ő is jubilálhatna. Ábrányi Emil azonban nem azok közé a poéták közé tartozik, akiket boldoggá tesz a zajos ünneplés és még kevésbé azok közé, kik minden lehető és lehetetlen alkalmat megragadnak a közönség megadóztatására. Az ő ünnepe csöndes ünnep: kimerül az őszinte tisztelők meleg kézszorításában. Az utolsó évtizekben kevés költőnk szerzett oly elévülhetetlen érdemet a nemzeti szellem ápolásában, a nemzeti öntudat erősítésében, mint Ábrányi Emil. Jól esik lelkűnknek ezt följegyezni róla, épen ma, mikor március 15-ikét ünnepli a nemzet s országszerte megdobogtatják a szíveket Ábrányi Emil költeményei. Ez a rövid megemlékezés egy szál virág akar lenni a mi re-
