Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

Petőfi Sándor.

Esztergom, julius 29.

(Z. R.) Teleivakodott a lelkem valami ünnepi mámorral, valami fenséges, nagy benyomással, melytől akarva sem tudnék szabadulni. Nem tudom hányszoros lélektani nyomással szorítja bele a szivembe annak a szenvedélyes nagy alaknak képét, a kit ez időben tisztelnek meg ott messze Erdélyben. Önmagukat tisztelik meg benne. Kezdem elemezni ezt a benyomást, úgy a mint a lelkemre ül, úgy a mint a szivemben zsong.

Rárakodott az idők pora és rozsdája a múlt emlékeire, tisztogassuk csak meg őket, hadd fényeskedjenek és ragyogjanak leHseink előtt 1

A nagy metamorphosis megindult. Elkezdtünk pihegni és feszelegni; kezdtük érezni, hogy mi is itt vagyunk e világon, hogy az emberiség hosszú, változatos történetéből nekünk is ki kell vennünk a magunk részét, olyan arányban, a milyenre tehetségeink, erőink képesitenek. Kinyitottuk a szemünket és láttunk.

Káprázatos volt a látvány, de szomorú a mi lelkeinknek: nem volt részünk benne, mi csak csendes szemlélői voltunk. — Ébredeztünk, kive- rodott rajunk az öntudat. El nem maradhatunk, • észt kérünk az emberiség nagy munkájából, bele fogjuk fektetni összes erőinket, mert fejlődni akarunk. Úgy is lett s mi tollasodtunk. A hazafias gondolat szárnytokái nőttek ki rajtunk. Emelkedtünk. — A szürke egyhangúság s végtelen unal- masság tanyáiból kikeltünk s belesodrattuk magunkat a mozgalmasság, változatosság erőteljes áramlatába.

S mikor a vér már kerengett bennünk, szavát hallatta ez a lángszavu lélek s ekkor lázba jöttünk, pezsgett a vérünk, izzó lett az agyunk.