Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz
Ezt a hangulatot fejezi ki »A hazáról« című versében, melyben az igaz érzések velős hangja mellett ott zeng az előbbi költői irány szópompája is, habár csak halovány és színtelen utánzengésben is. A költő érzi, hogy a nemzet elfajult, hogy a honszeretet, ez a gyönyörűségesen ragyogó csillag, a haza sötétbe borult egén nagyon ritkán lobog. Elmondja, hogy csupán az ő honszerelme ég az általános sötétségben, mint mécses az éjben, mely mécsest az ősök nagy szelleme lengeti; azoké az ősöké, kik nagygyá tették a magyart, de kik fájdalom, oly rég éltek, hogy a haza nagyságának híre talán csak mese is. íme a jelen sivársága által elkeserített kebel kételkedni kezd a múlt történet által bizonyított nagyságán és szemét a fájdalom könybe lábbasztja: Már rág nem sírtam s íme most Pillámon egy köny rezgedez : Magyar nép, vájjon hajnalodnak, Vagy alkonyodnakharmateseppje ez? A kebel, ha kisirta magát, megenyhül és ‘;hinni kezd és a remény csillogó sugara megvilágositja a ké- I telkedés hideg éjjelét, s hinni látszik újra, hogy a magyar dicsőség talán még sem volt hulló csillag, mely egy percig ragyogott a magas mennybolton, hogy aztán örökre lehulljon és elnyelje a sötét föld; hogy talán a magyar dicsőség üstökös volt, mely letűnt, hogy századok múlva annál fényesebbenujramegjelenhessék. Vagy üstökös vagy óh magyar Dicsőség ! mely jött s távozók, Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek s rettegjék. Dr. Jancsd Benedek.
