Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz
Levél Zoltánhoz. Irta Sipulusz. Kedves Zoltán! * Ha valaki nekem ezélőtt öt esztendővel azt mondta volna, hogy öt év múlva Apponyi Albert függetlenségi lesz, Kossuth Ferenc miniszter lesz, Lengyel Zoltán pedig a nemzet vezére lesz, azt mondtam volna, hogy vagy az ur bolond, vagy pedig engem tart bolondnak! De hát itt is beteljesedett a régi mondás, hogy a politikában csak az abszurdumok lehetségesek. Apponyi negyvennyolcas, Kossuth miniszter és te (ha nem is olyan pozitív©) vezér vagy, nyomodban Farkasházv Zsigmonddal, cum jure succcssionis. (Ha ugyan Farkasházy ur elég szerény megelégedni ezzel, a mit nem hiszek, mert neki is van ügyvédi irodája s a hírnévre neki is szüksége van.) E pillanatban egy történeti jelenet jut eszembe. Az 1901-iki választások után a függetlenségi párt első értekezletére gyűlt össze. Kossuth beleül az elnöki székbe, csönget és igy szól: Tiszteli uraim ... Ekkor föláll egy alacsony, vastag bajuszu, fekete, kissé kopaszodó fiatalember és igy szól: Tisztelt értekezlet! ... — Pardon, — szól Kossuth — engedje meg tisztelt képviselőtársam, hogy legalább az értekezletet megnyissam. S akkor legyen szives beszélni. Mindenki kiváncsi volt megtudni, hogv ki az a kollégánk, a kinek annyira sietős a nyilvános szereplés. Mondták, hogy Lengyel Zoltán. Odafordultam a mellettem ülő Tóth Jánoshoz, s azt mondtam neki: — Te János, ez veszedelmes ember, ezzel sok baj lesz. A politikai karrierje öt perccel ezelőtt kezdődött és már nem fér a bőrébe. Soha nem szoktam jóslásokba bocsátkozni, pláne nem tartozom amaz emberek közé, a kik utólag azt szokták mondani, iigy-e, megmondtam. Sőt utálom az utólag jelentkező prófétákat, de azt, kedves Zoltán, merem állítani, hogy megjósoltam, hogy 'belőled nagy ember lesz, s ez a jóslatom be is teljesedett. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy jobban nem vigyáztam rád és most, úgy veszem észre, hogy betegségem alatt egy olyan rögeszme vert benned gyökeret, a melyből én már ki nem gyógyíthatlak. Mikor a koalíció ellen kardot rántottál, egy különös dolgot konstatáltam rajtad; ezt: Te azt hiszed, hogy Fabricius ezredes idejében elestél a hazáért. Ha jól emlékszem, figyelmeztettelek is, hogy ne ringasdd magadat ebben a téves hitben, de ezt nem merem biztosan állítani. Azt azonban határozottan tudom, hogy másoknak szóltam róla és kértem őket, figyelmeztessenek téged, hogy ne edd magadat teljesen bele ebbe az óriási tévedésbe. Kém, kedves Zoltán, te nem haltál meg a „ v vi> xvaiwui- tuüuu U±Zj LVJC51 Lcll-Li 1Uhazáért, sem abban az időben, mikor a szerkesztőségeket revolveres-bandák ostromolták, sem akkor, mikor a képviselőház tormében katona-szuronyok villogtak. Ebben az időben, kedves Zoltán, mi bizony nem haltunk meg, sőt a legkisebb sebet se kaptuk a szólás- és sajtószabadság védelmében s általában a nemzeti küzdelemben. Azért, mikor a vezérek megkötötték a békét a királyijai és egy időre elvállalták az ország kormányát, én szép csöndesen, szerényen és föltünés nélkül oda- álltam mögéjük és lábhoz tettem azt a puskát, a melyet bizony mi, Zoltán fiam, elsütni nem mertünk. Jól megértsd: nem dobtam el, nem tettem sutba a puskát, csak bei Fuss! Jelszavunk lett evolúció és nem revolució. A régi politika, de uj taktika. És levonva a konzekvenciát a nemzeti küzdelemből, konstatáltam, hogy mindig jobb, ba Kossuth és Apponyi kormányozzák az országot, mintha Fejérváry és Kristóffy ülnek a kormányrúd mellett. Te pedig, kedves Zoltán, a mint a szuronyok eltűntek a fórumról, az ezredek lépteinek dübörgése elhalt a távolban, s mikor a nemzet szabadságát többé semmi veszedelem sem fenyegette, akkor előjöttél s kirántván nyelvedet hatalmas hüvelyéből, árulást ordítottál és hadat üzentél a koalíciós kormánynak. Nem, édes barátom, ez már nem megy. A meg nem épített barrikádoh kamataiból talán még Magyarországon se lehet megélni. A forradalmakat nem igy csinálják, Mai számunk 50 oldal.
