Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz
deshette, öldökölhette á bizonytalanság s mint zúzta szét később a bizonyosság! „Ha akar még velem találkozni, — írja Udvarhelyről egy barátjának, — nem mondom : az életben, hanem csak mostanában, úgy, ha lehet, menjen föl ön Pestre, mert én most Kolozsvárra s onnan Pestre megyek s ott leszek két hétig, azután talán az alföldre s onnan pár hónapra vagy a nagy világba, vagy olyan magányba, hol kívülem senkit, egyetlen embert sem találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott vagy végképen megtörjék e csapás alatt, vagy ujult erővel újra fölemelked- hessék. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol Sándort elveszítettem,—jele, hogy még igen sokat kell Küzdenem. Lehet-e más célja is életemnek ? Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-e még képes egyébre, mint — emlékezetre Íme a bolygó fény, mely a magára hagyott özvegy révedező tekintete előtt fellobog s majd később gyászfátyolát is fölégeti! Nincs más kigázolás ezzel a vérmérséklettel, mint tönkremenni! Hűvös éjjeleken a szabadban hál, majd férfiruhába öltözködik, szivaroz, embereket keres, akikkel kolozsvári lakásán egész éjszakákat virraszt keresztül dal és pohár mellett, hogy elkábulhasson. Agyonhajszolt lélekkel űzi a feledést. Egyik szélsőségből a másikba sodródik. Kétségbeesése összetör minden konvencionális formát, fölkavart indulatainak iszapjával borit el maga körül mindent s a szenvedély és fájdalom forgó viharai közt vergődve, csoda-e, ha a természettől különben is heves véralkatu nő elvesztette az erkölcsi egyensúlyt s minden iránt elfásult ? „Egyetlen nyugodt, vagy tűrhető pillanatom sincs, — írja fentebb említett barátjához, — mihelyt egyedül vagyok, azt hiszem megő rülök. Minden este ájulásszerü mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól De még álmaimban is szenvedek s szivem minden dobbanása oly kínos, mintha mindegyik utolsó lenne. Ha emberek közt vagyok, megfeszítem minden erőmet, hogy uralkodhassam magamon ; ilyenkor mintha leplet borítottam volna lelkem iszonyaira, ilyenkor legalább nem látok, nem bor zadok, csak érzek. És csodálatos ! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb ! Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképen elhanyagolom, sőt rontom magamat s arcom és testem olyan, mintha mindennap az egészség tengerében fürödném. Mikor leginkább fel vagyok hevülve: iszom, hogy tönkre tehessem magamat, — hiába ! Sürgetve szólítom fel önt, ha lehet, jöjjön el! Nem tudom, meddig leszek itt,, tán egy hónapig, tovább semmi esetre. Jöjjön, ha lehet és tegyen tökéletesen őrültté. Szeretem, ha olyan veszett lélek, mint az öné részt vesz poklom gyötrelmeiben. Épen az én társaságomba s az én világomba való az ön ezerszer felfeszitett lelke is. Ha eljön, az irgalom Istenére kérem, hozza el azt a mérget, a mit nekem ígért. Ha csak részt vesz sorsomban, tegye meg, mert különben örökké kisérteni fogom fehér lelkem- mel és piros arcommal.“ Bárhogyan ítélje meg a világ ezt a nőt : erősen tévednek és csak a saját szükkeblüsé- gükrőt tesznek tanúságot, akik közönséges mértékkel mérik őt. Hány alak szállt minden vád nélkül sírjába ! De Petőimét meglátta mindenki, mert omló alakja roncsát egy nagy név glóriája világította meg. Életirói nem emlékeznek senkiről, aki megmentésére törekedett volna, de annál tömegesebb azok száma, kik szították kétségbeesése vészes lángjait s mikor már égett, elfordultak tőle, sorsára hagyván őt. Az. irgalom és könyörület egy pillanatig sem gondolt arra,- hogy az a pokol, melyet ez elgázolt teremtés leveleiben és verseiben any- nyiszor emleget, nem a fantázia festett pokla, de élő, eleven kárhozat s e nő benne vergődik és megváltásért sikoltoz. Csak szilaj alakját látták, csak hahotáját hallották, de örvényes lelke vad őszinteségében nem hitt senkisem, még akkor sem, midőn helyzete sötét, rémes humorát ő maga világította meg: Ne higyj nekem, ha daliásra Látod nyílni ajkamat, Gondolatot föd e dal, mit Kimondanom nem szabad. Ne higyj nekem, hogyha hallasz Fölkacagni engemet, Megsiratnál, hogyha látnád Egy ily percben lelkemst.
