Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz

' Afc?J

u yj yj •-ITAIV^I L

uiamuwi.k

A mint e nő eldobta „özvegyi fátyolét:“ __ kilépett a Petöfi-kultusz azon bűvköréből, mely “ fényével őt is elárasztá. Nem maradt fenn be lám lőle más a további élet számára, csak a kisértő, bolyongó árnyék, egykori boldog ábrándjainak tűndérzenéjéből csak a magát elsirató rekviimek komor melódiái.

Ki irigyelné tőle azt a „szivbeli“ frigyei, melynek szinleges boldogsága lantján igv zokog fel:

Meghalltam én reges—régen,

De nem nyughatom békében ;

Kísérteiként járok—kelek,

Keresve, mit nem lelhetek; : aj

Keresve a boldogságot, "

Mire sehol nem találok;

Mi messziről annak látszik:

Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek,—

Rémképétől e'szörnyedek S futok vissza koporsómba Uj kínoktól ostorozva,

S rám vonom a bubánat-szőtt Gyászos halotti lepedőt S várom, míg az ég majd megszán,

Hogy majd meghalok igazán.—

íme ilyen e nő szétdult életének s szomorú költészetének légköre !

Dobjon rá követ, aki hibátlannak érzi’ magát, de mi ne sározzuk be megvetésünkkel; még jobban ez elitéit asszony emlékét, hanem j vessük üldözött s bolyongó árnya elé az igazig részvét egy — két virágát, nem azért, mert j Petőfiné, de mert — nagyon szerencsétlen volt.

Akkor majd eszedbe jutnak Fájó szivem vég hangjai S megtudod majd, milyen kinos: Szeretni és lemondani!

Túlesik Ferenc

Pető íi n 6.

(Vége)

Mig nehány hét mulya pedig ezt irja egv Erdő do n maradt barátjának :

„Van kifejezhetetlen, kimondhatatlan érzelem. Nem barátság, nem szerelem, nem vonzódás, nem rokonszenv. Mindegyik! Egyik sem ! Ha távol él tőlem, ha elveszett nekem, nyugalmam alapjában nem zavarodik meg, szivem és vérem rendesen lüktet. Mégis kérdezősködöm : szép-e a vidék, hol napjai folynak ? Jók-e annak emberei ? Ön boldog-e ? . . . Ennek igy kell történnie. Vágytam lelkének ha csak egy részecskéjét is bírhatni s e vágyam teljesült. Lelkének e része sajátom, ezt többé vissza nem veheti. Széttéphetetlenül köti az önt hozzám. Ezért fog ön örökös vágygya! reám gondolni, lelkének azon hiányzó, azon hozzám átszállón részét fogja nálam keresni, — ez vonja önt felém. Ezért szeretné tudni a jövő- met, ezért szeretne örökké látni és nagynak, boldognak tudni engemet, mert velem együtt lelke is boldogtalan. Pedig egyike vagyok azon pusztító szellemeknek, kik örökös küzdelemében vannak a teremtő erővei: mit ez teremt,

I ők szét rombolják . . . Talán csak szétzúzni,

: megsemmisíteni _ fogom lelkének- e hozzám szakadt darabját Én lennék ennek oka? A; mint a sors rendelése volt: magamhoz vonom önt,

, úgy lőhet a sors rendelése, hogy általam törjék meg, vagy zuzassék szét. De hátha ellenkező- ' leg, csak ezután fo. élni és felemelkedni ? Valamint oka nem lennék vesztének, úgy érdemem sem lenne ez újjászületésben. Ki tudja, köztünk la legnagyobb lény mily parányi, önakarát nélküli eszköz egy hatalmas, mindeneken uralkodó világtörvény működésében.

Ezt a levelet az alig egy—két hónapos ; asszony irta, aki ekkor már bizonnyal jól I átérezte, mit áldozott fel az elképzelt üdv sü-, lyedő világáért s már ekkor megkezdte a rémes. szomorú harcot önmagával halálig, ösz- szeomlásig.

Mer a mi ezután következik: gyásztörté- ; net. A szabadságharc fenséges küzdelmei utáni , hóhéridők fekete története. Nemcsak a haza - veszett el, de leglelkesebb dalnoka is ott maradt a csatatéren" sárosán, véresen . . .

E kora özvegységre .maradt fiatal asszony Erdélybe ment, hogy férjét — kere=se. Egy ideig élt benne a reménység, hogy tán előkerül. Jó és rossz hírek váltogatták egymást: „Petőfi ' él és kimenekült 1 Petőfit elfogták és Szibériába' vitték! Petőfit megölték a kozákok a csatatéren !“

Mi mindent kellett e szerencsétlen asszony szivének átszenvednie e napokbanj! Mint tép