Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
ött^tetveöik: évfolyam. (193. szám.) í. i ELŐFIZETÉSI ARAK: Egéé* érre _ 14 flrt — kr. i Félévre ____7 , — , N egyedévre— 3 » 60 , Egy hóra____1 „ 20 , E gyes szóm — — — 4 kr. ' Vidéken — — — — 5 „ j: PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: YL, Teréz-körút 21. a Kiadóhivatal: YL, Teréz-körút 23. Apróhirdetések ára Egy ásó 2 kr., vastagabb betllve' 4 kr. Hlrdetésok petit számítással díjszabás szerint. Alegjelen minden nap, ünnep és vasárnap után s Budapest, 1899. EBíTt-ttt- ■■ 1 1 i i .i.'V ■ f ' r" " ■ — Petöfi-knltusz. Budapest, július 13. Mi tagadás benne: amilyen gazdagok vagyunk nagy férfiakban, éppen olyan szegények vagyunk nagy férfi aink iránt való kegyeletünk külső nyilvánításaiban. Egyebekben annyira sallangos, pompázni szerető nemzeti jellemünk mintha önkéntelenül változnék át a legnyárspolgáriasabb igénytelenséggé, valahányszor arról van szó, hogy nagy nemzeti hálát rőjjunk le a Gondviselés iránt, amiért bennünket válságos időkben megajándékozott nagy szellemekkel, akik éltek és haltak, álmodtak és küzdöttek e nemzet nagyságáért; feltámasztották számunkra a múlt dicsőségét, megnyitották a jövendő útját, visszaadták önérzetünket és megszerezték nekünk a világ tiszteletét. Egy neme a fázékony rezignációnak vesz erőt rajtunk, valahányszor nemzeti ünnepre készülünk, mintha előre éreznök, hogy ez ismét nem az lessz, aminek lennie kellene ; a félsiker félelme mint nyomasztó gond nehezedik a lelkesedésre és bénitja meg a nagyra, szépre, méltóra törekvő akaratot. Egy-egy tarka ünnep a hétköznapok sokaságában, egyéb semmi. Kegyelet, amely egy-egy alkalmat felhasznál arra, hogy életre keltse önmagát, de örökké élő lelkesedéssé, kultuszszá nem tud erősödni soha. i. Pedig a nemzeti nagyság hőseinek kultusza nélkül nincs nemzeti nagyság sehol. A nagyság igazi imponáló eleme Ftiazerkeutö: Neményi Ambrus. az erő öntudata s ez egy nemzetnél csak azoknak a nagy szellemeknek büszke tiszteletében nyilvánulhat meg, akik a nemzeti géniusz teremtő erejét képviselik. Ezt a tiszteletet pedig egy igazán nagy és igazán hálás nemzet nem csupán azzal gyakorolj a, hogy köbevéseti az utókor számára hőseinek alakját s jubiláris évfordulókon ünnepet szentel halhatatlanságuknak; hanem gyakorolja első sorban azzal az állandó gonddal és szeretettel, amelylyel mindent fölkeres, megőriz és összegyűjt, ami életükre vonatkozik; nemzeti ereklyévé szentel minden apróságot, melyet kezük érintett, bucsujáróhelylyé avat minden kis helyet, amelyhez dicsőséges pályájuk egy-egy nevezetes mozzanatának emléke fűződik. És ezenfelül intézményekben örökiti meg működésűk közvetetlen hatását a nemzeti szellemre; alkotásokban, melyek az ö eszméiket és dicsőségüket szolgálják s gondoskodnak róla, hogy emlékük mintegy a nemzeti élet állandó tényezője gyanánt maradjon fenn a nemzettel és a nemzetben tovább. Ki tagadhatná, hogy például a Goethe-kultusz Németországban nem csupán állandó kegyelet a német szellem legnagyobb dicsősége iránt, hanem egyszersmind folyvást tápláló forrása is annak a hatalmas germán öntudatnak és tetterőnek, amely e nagymultu nemzet jövőjét olyan kápráztató arányokban rajzolja a világ szemei elé ? Az angoloknak csak egy Shaksperejük, a németeknek csak egy Goethéjük volt, Péntek, Julius 14. nekünk is csak egy Petőfink. Nem kisebbítjük se az Arany, se a Madách dicsőségét, ha Petőfit magában állónak, páratlannak, hasonlithatatlannak mondjuk, olyannak, amilyenből csak egyet ad egy nemzetnek a Gondviselés. Ahogy lett, ahogy élt, ahogy meghalt: mind csupa tünemény, rendkivüliség, csoda. Egy isteni szikra, mely ott pattan ki az Alföld igénytelen kunyhójának tűzhelyén, hogy csakhamar mint ragyogó meteor fusson végig a magyar horizonon, s amikor hirtelen és nyomtalanul kialszik : azután kezdje még csak el vakitó fényével beragyogni az egész világot. Pályájának fizikai terjedelme nem több egy pár röpke évnél egy viszontagságokkal küzdő, szegény, magárahagyott kis nemzet történelmében ; emlékét, hatását, dicsőségét mégis az emberiség egyetemének hódolata hirdeti, nagy és kis nemzetek, müveit és műveletlen népek egyaránt Költészetének varázsa, életének tüneményessége, halálának mithosza a földgömb minden részén rokonszenvet hódit a magyar géniusznak; a természet és az igazság ösereje, mely dalaiból olyan pazarul árad széjjel, ledöntve egy elszigetelt nyelv szűk korlátáit, megtalálja útját mindenüvé, ahol a szabadság és a szerelem világfentartő eszméi dobogtatják az emberi sziveket. Mint költő és szabadsághős igy lett ö a mi legnagyobb dicsőségünk a világ előtt, akiről megismernek bennünket ott is, ahová ezeréves harcaink hire nem jutott el soha. A Bastille. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Száztíz esztendeje, hogy a Bastille, az an- eien-regime, a feudális és abszolút királyság szimbóluma, ez a hires fogház, amely még a XIV. században épült, de amely virágkorát a XVII. és XVIII. században, XIV. és XV. Lajos királyok alatt élte, ostrommal megvivatott; hogy folvonóhidját levágta a veterán Tournay, a derék ács és lecövekelte Maillard, a még derekabb poroszló. Páris, az utca, a sansculotte ezzel lépett a forradalom terére. Az a száztíz esztendő, amely ettől a fontos dátumtól számítva lefolyt, megvékonyitotta a Bastille legendáját ; emlékezete nem olyan rémes és nem olyan gyűlölt, aminő volt maga a Bastille, amig a Capetek pecsétes levelekkel osztogatták tornyaiban az ingyen szállást és az ingyen ellátást. Funck-Brentano,a Bastille legújabb monografusa, éppen vidám fogháznak Írja le. Vitathatatlan, hogy a XVIII. században a Bastille jobb volt a hírénél, hogy kényszerű vendégei vidám és gondtalan életet éltek falai között, hogy kivált az irók, az utca pamflettistái, urasabban laktak, jobban ettek és ittak a Bastüle-ban, mint amikor szabadok voltak. De azért a forradalomnak mégis igaza volt, hogy megostromolta és elsöpörte a föld színéről a Bastiile-t, a zsarnokság legbeszédesebb szimbólumát. Szó sincs róla, a korlátlan királyságnak voltak szigorúbb börtönei a Bastille-nál, de nem volt igazságtalanabb. Ez a hues hely nem gonosztevőket látott falai között, hanem alkalmatlan, vagy kellemetlen embereket, akiket a királyság bírói eljárás nélkül, kénye-kedve szerint hosszabb- rövidebb időre elcsukatott. Aztán nem is volt olyan «kedélyes fogház» a Bastille mindig, aminő volt a XV. Lajos alatt. Nem híjában épült a középkorban, volt kinzókamrája, volt benne kinpad, spanyol csizma és volt idő, amikor ezeket a jeles szerszámokat sűrűn használták. Richelieu és Mazarin korában, amikor megizmosodott az abszolút királyság, a Bastille nem volt még kellemetes és kívánatos domicilium. A XVII. század elején egyik udvarán fejezték le Biron marsait valami összeesküvésért és kevéssel utóbb nem is valami nagy okért tizenhárom évre a Bastilleba szállásolták el Bassouspiérre marsait, a hires memoire-irót, a még híresebb kártyást és széptevőt. Szóval volt a Bastille életében korszak, amely nemcsak viszonylag, de abszolút értelemben is sötét és zordon éra. Ilyen XIV. Lajos egész kiskorúsága, amikor a pecsétes leveleket a király titkos pecsété alatt Richelieu és Mazarin állították ki, amikor politikai vétségekért osztogatták a Bastille-t és nem Pompadour, vagy Dubarry asszonyra irt szatírákért. XV. Lajos alatt ez a két jeles asszonyság népesítette leginkább a Bastille-t, ami jelentős költségével járt a királyi pénztárnak. A király vendégeinek tekintette, akiket maitressei a Bastílle-ba juttattak és királyi módon látta el őket. Aztán kellett egy kis polgári haszon a Bastille kormányzóinak is, akik közhivatalukat drága pénzen vásárolták. A foglyok ellátását, azaz azt a költséget, amibe a kincstárnak kerültek, a fogoly születése és társadalmi állása szabta meg, ami logikus abban a hierarkikus világban. A herceg hetvenöt, a gróf ötven, a báró és vicomte negyven, a parlamenti birák, irók, művészek harminc-harmincöt frankba kerültek naponként. Ez az összeg változik időnként, de az átlagos summa mindig elég nagy arra, hogy a fogoly étel-ital dolgában jól érezhesse magát. Persze voltak kormányzók, akik vagy hirtelen akartak meggazdagodni, vagy nagyon is nagy árért vásárolták állásukat s ennek a fogoly itta meg a levét. Ilyenkor sürü a panasz, hogy kevés és rossz húst, ihatatlan bort kapnak, hogy fütetlen szobában alusznak, amire nem hallgat, amit nem orvosol senki. A nagy Voltaire kétszer is volt a Bastille vendége. Először igen ifjan, huszonkétéves korában, amikor a régensherceget szatíráiban nemi bestialitással vádolta és leányát, Berry hercegnőt, akinek egyébként vérfertőző viszonya atyjával köztudomású volt, Messzalinának nevezte ; másodszor nyolc évvel utóbb, amikor egy udvaronc, Rohan-Chabot, megsértette és a sérelemért boszut akart állani. Nyilván odakerült volna harmadszor is, ha a királyi ágyasok haragja elől nem menekül Svájcba. Vagy talán valami rosszabbtól tartott, hogy emigrált. Egy levelében leirja bastillebeli fogságát s biz az nem volt sanyarú élet. Szép, tágas szobája volt, ablakából gyönyörű panorámával Párisra. A fogház-kormányzó szobáját egészen újonnan bútorozta, ablakaira pompás függönyt rakatott. Adott melléje udvarias, szolgálatrakész, diskrét Mai számunk 16 oldal,
