Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
tak a következményei, hogy az udvarsona- sem adta meg a kellő időben azt a keveset, amivel a válság a fejlődés első stádiumában I Gyulai Pál. j A nagyok közül, akik itt maradtak még közöttünk a nagyság kivételes adományával; a magas korral, a talentum frisseségével és életük jól kihasznált eredményével: Gyulai Pál az utolsó, ö zárja be azoknak az immár elköltözött nagyoknak menetét, kik más idők és más generáció emberei lévén, a mai világhoz sok közük voltaképpen sohasem volt. Csak testileg éltek tenne, leikök és törekvéseik össze voltak forrva azzal az idővel, melynek szellemi életébe ők vitték bele az uj eszméket, uj irányokat és a harcok uj tiizét. Ami ezekből a tulajdonságokból Gyulai Pál személyével összefügg, benne az embert és a szellemi munkást egyaránt magasra emeli a mi irodalmi viszonyaink között. A negyvennyolcas küzdelmek nemesebb tartalmának olyan reprezentációja az ő egyénisége, akár a Petőfié. Azzal a különbséggel, hogy Gyulai Pál politikai agitátor sohasem volt, ellenben amiket irodalmi téren akart, lévén ezek a legszigorúbb kulturális törekvések, az átlagmértéket, a polgári morált és az úgynevezett „igazi“ hazafisá- got jóval túlhaladták. Ezért volt nehéz pályája elején az elhelyezkedése. Az ötvenes évek kezdetén egy Ismeretlen legényke Erdélyből Pestre jött a misszionárus fanatizmusával irodalmi igéket hirdetni. Átélte a forradalmat, megértette e ragy küzdelem erkölcsi céljait s mikor egy gukat rászánni azokra az engedményekre, amelyeket később mégis csak megadtak. Tartunk tőle, hogy az udvar most cletre-halálra menő tusa árán világos lett, hogy a küzdelem nem hozta meg a várt eredményeket, más utón és más eszközökkel próbálta a nemzeti erő gyarapítását szolgálni. Hite volt abban, hogy amit fegyverrel elveszítettünk, visz- sza lehet még szerezni gazdasági, ipari és kulturális téren a munkával. Csak a munkások legyenek igaziak és a munka nagyértékü. Ezt az elvet hirdette ő olyan irók, költők és zsurnaliszták csapatának, kik mindazt, ami képességeikéből kijött, annyira azonosították a nemzet legnagyobb érdekeivel, hogy aki ellenök vitatkozni merészelt, egyenesen a hazaárulás vádjával támadták. Az eljárásuk abban a gondolatban gyökerezett, hogy megállapították a nemzetről a bénaságot, tetszbalottságot, kedélykórságot s más eféléket és mindannyian legjelentéktelenebb munkájuknak erre való vonatkoztatásával az orvos nélkülözhetetlen szerepét tulajdonitották. Ha valaki megemberelte például magát tiz-husz hazafias frázis erejéig, tapsolni kellett neki, mert — mondották — a „zsibbadásba merült nemzetet“ vigasztalja. Másik valaki irt aztán egy rossz darabot. Ezt elő kellett adni és meg kellett dicsérni, mert a magyar irodalom érdekében dolgozik. Aztán a többi valakik, akik paszomántos, szürrel-gubával felcifrázott verseket írtak jóhiszeműen vagy tehetségtelenségük kényszere miatt, abban a meggyőződésben feszítették ki mellöket, hogy önbizalmat öntenek a nemzetbe. Abba a nemzetbe, mely csak aludni akart. Az irodalmi életet ellepte a vidékiesség és a slenhogy a tál lencse ellenére is felforgassa a békét, amelyet az udvar ezen az áron akart elkésve megvásárolni. A tapaszi..iTün.ii.ii-.Til --—|---- míb- ■ ' < sm dri ánizmus, de nagyra voltak vele. A vigasztalás és önbizalom ürügye elett vizáradásszerüen rászabadították a nemzetre a legnagyobb hazugságokat. Hiresztelték és hirdették, hogy a magyar a legkiválóbb nép a világon, hogy a magyar nyelv szebb a franciánál, görögnél és latinnál és a magyar história a világ nagyszerű eseményeinek legszebb foglalata. Munkára és kultúrharcra való ösztönzés helyett mindig a l'izelkedés járta. Ami a nemzeti jellemben kicsinyes vonás, azt dicsérték legjobban s nem is tettek voltaképpen egyebet, mint hogy tömjénez- tek a nemzet és a nép alacsonyabb szenvedélyeinek. A kritika ezen irodalommal szemben olyan volt, mint maga az irodalom. Elv, meggyőződés és irány nélkül, mindig a hazát hangoztatva és a hazáért semmit sem téve, erősítette a pózőrökben és a tehetségtelenekben azt a hitet, hogy nagygyá lehet egy nemzet magasabb törekvések nélkül is. Ez a szellem általános volt az ötvenes években s mivel a politikai viszonyok a nemzet nagy tömegében népszerűvé tették, szétterpeszkedett és diadalmaskodott az Ízlés rovására és a nagyobb érdekek kárára. Gyulai Pál ebben a szellemi miliőben kezdi meg a maga nagy csatáját. 1850-ben, tehát mindjárt a szabadságharc után, egyik kritikájának bevezető soraiban ez a megállapítása: „Az Alföld, amily gazdag gabonában, oly szegény irodalmi terményekben s aminő nagy tiszteletben áll előtte a szalonna és töltöttkáposzta, éppen oly kevés becsüek a könyvek. — Szomorú dolog annyival is inkább, mert az Alföld a maMai számunk 28 oldal
