Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
1899. július 29. MAGTAR POLGÁR 3 A Petőfi ünnep és a kormány. Budapest, jul. 27. Széli Kálmán miniszterelnök Jókai Mórhoz, a Petőfi-Társaság elnökéhez, a következő levelet intézte: Méltóságos Ur! Köszönettel vettem a Petőfi-ünne- pélyre szóló szives meghívását s a kegyelet legmelegebb érzéseivel fogok részt venni a távolból ezen az ünnepélyen, a mely Magyarország halhatatlan dalnokának emlékezetét méltóan megünnepelni lesz hivatva. Személyesen óhajtottam volna megjelenni, hogy kivegyem részemet a kegyeletből, a melylyel a nemzet minden fia nagy költőjének tartozik, mintán ez azonban ez idő szerint nem lehetséges, gondoskodtam arról, hogy azon a magyar kormány képviselve legyen. Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Igaz hive Széli * Wlassks Gyula kultuszminiszter tegnap a következő levelet intézte Bartók Lajoshoz, a Petőfi-társaság alelnökéhez: Tisztelt Barátom! A Petőfi-Társaság részéről hozzám intézett ama leikérésre, hogy a f. hó 30-án, Petőfi halálának félszázados évfordulója alkalmából Segesvárott tartandó emlékünnepélyen részt vegyek, e hó 13-án, 3026. ein. sz. a. Jókaihoz irt levelemben kijelentettem, hogy ha csak egészségi állapotom engedi, meg fogok jelenni a kegyeletes nemzeti ünnepen. Őszinte sajnálattal kénytelen vagyok tudatni, hogy egészségem nem állt annyira helyre, hogy lemehessek Segesvárra s ennélfogva Zsilinszky államtitkár fog az ünnepélyen képvi- letemben megjelenni és Petőfi szobrára a kormány nevében, valamint nevemben koszorút helyezni. De ha személyesen nem lehetek is jelen az ünnepélyen, hogy halhatatlan Petőfink szobra előtt élőszóval ismételhessem, a miket nehány hete az ország színe előtt elmondoitam, dicsőítve a legnagyobb magyar lirai költőt, — legalább e sorokban kívánok kifejezést adni azoknak az érzelmeknek, a melyet e napokban, a mikor Magyarország egy szívvel-lélekkel készül áldozni Petőfi emlékének, lelkemet eltöltik és fogva tartják. A segesvári ünnep örömünnepünk édesmindnyájunknak ; e napot nem a gyásznak, hanem a lelkesedésnek kell szentelnünk, emlékezésünk nem lesújtó, hanem fölemelő érzelmeket kell, hogy íakaszszon keblünkben; nem a halottat kell siratnunk, hanem a költőt dicsőítenünk, kinek költői tehetsége a nemzeti érzés lobogó lángjában izzott és tisztult szinaranynyá. Valóban, — s ez teszi ez emlékünnepélyt igazan nemzeti ünneppé: Petőfi költői nagysága, — igazi lirai tehetségén, egyéniségének tüneményes nagyságán és korával való kap- csolatoságan kívül, s első sorban, abban a megalkuvásra nem hajló, sőt mértéket is alig ismerő határtalan íaj- és hazaszeretetben gyökerezik, mely őt legméltóbb képviselőjévé tette annak az eszmének, annak az igazságnak, hogy a népek haladása, boldogulása, — irodalmi, társadalmi és politikai fejlődése csakis nemzeti alapon, a nemzeti érzés legteljesebb érvényesülése utján történhetik meg. Mint a tengerszem kristály tündérében az egész égbolt, annak ragyogó napfénye s borongó felhője egyaránt tükröződik, úgy élt a Petőfi lelkében a magyar nép egész érzés világa, — s a dalok, melyek leikéből oly őszintén, oly közvetlenséggel fakadtak, — a legegyszerűbb, tehát legigazibb formában juttatták kifejezésre ez érzelmeket. S a nemzeti érzés ez Istenadta erejét ő művészi öntudattal fejlesztette, meggyőződéssel hirdetvén, hogy: .... az az igazi költő, a ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját« ! így teremtette meg Petőfi hazai költészetünk legfényesebb korszakát nemzeti alapon, — ő mikor huszonhat esztendős korában, mely kor mint embernél a kezdőévek tévedésekkel teljes ideje még, — meghalt, jeltelen sírba roskadva a csatatéren, hol hazája szabadságáért küzdött: költeményeiben a faj- és haza- szeretet bibliáját hagyta örökül nemzetének. Azóta félszázad telt el. De mint nagy költőtársa mondja Petőfi halálának harmincz éves fordulóján irt versében: ,. . .az évek haladó terhével, Mely minket elaggit, te gyarapulsz névvel, A mit adál, abból semmi sincs elveszve, Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme“. És az eszme, a nemzeti érzés érvényesítésének magasztos eszméje, mit a Petőfi neve oly méltóan képvisel, maradjon kincse a ha zának időtlen-időkig; nemzeti árzés vezesse az iró tollát, a festő ecsetjét, a szobrász vésőjét, irányítsa az államférfi tetteit, s töltse be a föld rögét szántó polgár kebelét; a nemzeti érzésnek legyen temploma kunyhó és palota egyaránt, s akkor e hon élni fog, s »örökre, mint tavasz, virulni«. Szerettem vplna' mindezeket élő szóval mondani el a szobor előtt; de ha ezt tennem legjobb akaratom mellett sem lehetett, jól esett legalább e sorokban kifejeznem, hogy a Petöfi- kultuszt nemzeti szempontból mily rendkívül fontosnak tartom, s hogy hivatalos állásomban mennyire át vagyok hatva attól a meggyőződéstől, hogy a nemzeti elem, minél szé- lesebbkörü bevitele összes közmivelődési intézményeinkbe, első rangú kötelessége azoknak, a kik hazánk műveltségi viszonyaira befolyást gyakorolni hivatvák. Fogadd s tolmácsold, kérlek, az ünnepélyt rendező Petőfi-Társaság előtt őszinte tiszteletem és hazafias üdvözletem kifejezését. Budapest, 1899. julius hó 27-én. Wlassics s. k. Petőfi utolsó napjai. Tikkadt, fehér júliusi reggel volt. Maros-Vásárhely főterén rongyos, megviselt rubáju honvédek sorakoztak. Hangzott a zene, szólt a kürtszó, az ablakokból kendőiket lobogtatták könyes szemekkel, mosolyogva a marosvásárhelyi leányok s miközben csattogott a kövezet a lovak szikrázó patái alatt és dübörögve vonultak végig az utczákon a székely ágyuk, a sereg büszkén és vakmerőn, kibontott zászlókkal kelt útra a nagy találkozásra, melynek el kellett döntenie, hogy kié legyen Erdélyben az utolsó ágyuszó. Bem tábornok és vezérkara 4 szekérrel indultak. E szekerek egyikén ült Petőfi Kurz Antallal s ennek titkárával. Bem kíséretében voltak még Lörinczi József, Pünkösdi Gergely és Gyalokai Lajos századosok. Szemtanuk elbeszélése szerint Petőfi, a kit az utolsó napokban megtett óriási utak rendkívül kifárasztottak, nyomott hangulatban, talán rósz sejtelmektől is gyötörtetve indult a végzetes csatára. Egész utón szótalan, komoly volt. Mint mondják, több ízben jegyezgetett s talán ekkor irta utolsó, örökre elveszett költeményeit. * Petőfit ezúttal a véletlen sodorta az erdélyi csatatérre. Julius elején a pesti magyar kormány második menekülése után családjával együtt M.-Be- rénybe utazott régi barátjához és rokonához : Orlay Somához, a hol visszavonultan, senkivel se érintkezve, julius 17-ig tartózkodott. Itt irta A szörnyű idő czimü költeményét; visszagondolva az utolsó esztendők tragédiáira, rapszodikusan kiált föl egyik jegyzetében : Akad-e majd ? Ki ennyi hajt Higyjen. Hogy ez történt És a beszédet nem veszi Egy örült rérnülésteli Zavaros meséjének ? A muszkák fenyegető közeledése miatt azonban Petőfiék itt se lehettek biztonságban. Barátai tanácsolták, hogy Arad felé meneküljön Damjanich seregéhez s végre, bár nem szívesen, ráállt az utazásra. Bonyhay Benjámin mezőberényi polgár ajánlotta fel szekerét a Petőfi-családnak. Petőfi el is helyezkedett feleségével s a kis Zoltánnal a kocsin, mielőtt azonban a városból kiértek, váratlanul oly kellemetlenség érte őket, mely végzetes befolyással volt Petőfi jövő sorsára és pusztulására. Induláskor ugyanis a lovak egyszerre megbokrosodtak. Szemközt egy nagy magtár állott: annak vitték neki a szekeret, a mely egészen összetörött. Utazni tehát nem lehetett. Kénytelen-kelletlen lepakoltak s a kocsit javításra küldték, a mi azonban egy teljes napot vett igénybe s igy másnapra, jul. 18-ra, maradt az utazás. Úgy volt, hogy kora reggel indulnak 5 órakor. Petőfi azonban késett egy kicsit s ez alatt az idő alatt honvédek kíséretében Egressy, a színész, és Bem futára, Kiss SáDdor, érkeztek Berénybe. — Hova? — Hova? — tudakolták az indulni készülő Petőfitől. — Aradra. És ti? — Bemhez, Erdélybe. Petőfi, a ki nagyon szerette Bemet, egyszerre felhagyott az ara^i ut tervével. Kijelentette feleségének, hogy csatlakozik Kiss Sándorhoz. Hasztalan volt minden ellenvetés, övéi nem tudták lebeszélni s igy Petőfi még aznap útra kelt Erdély felé, magával vive az útra családját is. Utjok első állomása Ugra volt, a hol a református pap házánál töltötték az éjt. Másnap beértek Nagy- Váradra s egy nappal később a Biasini-fogadó gyorskocsiján érkeztek Kolozsvárra s jul. 20-án este már Tordán pihentek Miklós Miklós ref. lelkésznél. Tordán két napig tartózkodott a költő. Családját ideiglenes szállásra Miklós lelkésznél hagyta, s maga tovább sietett Egressyvel Maros- Vásárhelyre. Onnan Székely-Udvarhelyen keresztül ment Háromszékre, a hol a Kézdi-Vásárhely melletti Bereczken találkozott Bemmel. A tábornok éppen arra felé tartott, a honnan Petőfiék érkeztek: Maros-Vásárhelyre. Julius 29-én — két nappal a segesvári csata előtt — vonult be a székely fővárosba Bem. Petőfi a főtéren szállt meg Görög Károly házában. Innen intézte utolsó levelét Szendrey Júliához, elragadtatással írva le azt az erős benyomást, melyet a tábornokkal való újabb találkozása tett reá. Bem különben a mennyire örült, hogy viszontláthatja Petőfit, annyira nem volt Ínyére a költő harczi vállalkozása. Sajnálta Petőfit, a ki a csatákban, különösen a vízaknai csatában, vakmerő viselkedésével folytonosan koczkáztatta életét. A vezérkar többször föl is szólalt Bemnél Petőfi ellen, a ki Vízaknán például, miután a fővezér visszavonulást parancsolt, fel s alá vágtatott a hadtest élén, kivont karddal, kiáltozva : — Ha mind a két kezünket elveszítjük is, fiuk, csak előre! csak előre ! Bem tehát intette Petőfit, hogy maradjon vissza, a mire a költő szó nélkül helyezkedettel a Bem után induló legelső szekéren . . . * A sereg, mely Vásárhelyről reggel elindult, al- konyatkor találkozott Székely-Kereszturnál Dobay ezredessel, a ki 5000 emberrel és 11 ágyúval várakozott a fővezérre. A lelkesedés a segélycsapatok megpillantására az egész tábort elragadta. Aludni persze kevesen tudtak ezen az éjszakán, a nagy csata előestéjén; a mikor mindenik hős szivében megrezzent a gondolat, hogy vájjon nem fog-e holnaptól kezdve örökké aludni ?
