Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
4 MAGYAR POLGÁR 1393. julius 29.' Petőfi Varga Zsigmond házánál töltötte életének utolsó éjszakáját. Ekkor már körülbelül tájékozva voltak Lüders orosz fővezér hadi erejéről. 12.000 muszkával és 32 ágyúval már két nap várta Segesvárt a döntő csatát. Bem tudta, hogy az ellentábor aránytalanul nagyobb az ő kifáradt, maroknyi seregénél, de hitte, hogy a honvédek óriás hazaszeretete, katonáinak paro- xizmusig fokozódó tüzes elszántsága, mint már annyiszor, csodát fog művelni a csatatéren. Egykori följegyzések szerint, mielőtt Keresztur- ról távoztak volna, Varga Juliska, Petőfi házigazdájának fiatal, szép leánya ezzel a kéréssel fordult az utolsó útjára induló költőhöz: — Szavalja el egyik költeményét! Petőfi rövid ideig gondolkozott, aztan, talán attól a balsejtelemtől megragadva, mely a halál ráveti árnyékát a lélekre, ezekbe a sorokba kezdett: Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg. * Mint tudjuk: az egy gondolat ezen a gyönyörű, napfényes nyári reggelen utolszor nyilallott keresztül a szabadságharcz szerencsétlen poétájának mélységes, drága szivén. 8 óra előtt már elhangzottak az első ágyu- lövések a fehéregyházi síkon, a hol a két hadsereg összetalálkozott. Bem, szokása szerint, heves ágyúzással nyitotta meg a csatát s határozott föllépése rövid időn tévedésbe ejtette Lüderst, a ki a maroknyi honvédségen végignézve, azt hitte, hogy Bem főserege a marosvásárhelyi ut kanyarodójánál van elrejtve. A tulajdonképpeni csata délelőtt 11 óra felé kezdődött. Az oroszokat mindjárt kezdetben súlyos veszteség érte. Egy ágyúgolyó, melyet állitólag maga Bem irányzott, megölte Scariatni tábornokot, a ki a Segesvár mellett levő magaslatot védte. A tábornok eleste pillanatra zavarba hozta az oroszok balszárnyát, Bem fölhasználni igyekezve ezt a tejetlenséget, hevesen támadott, de kevés emberével, kiknek sorai az orosz ágyuk folytonos tüzelése következtében egyre ijesztőbben ritkultak, nem tudta elfoglalni a magaslatot. Délután szomorú hir érkezett a székely tüzérektől: 4 ágyú szétpattant. Ezzel, végső erejét összeszedve, Bem a jobb szárnyra vetette magát s körülbelül este 7 óráig tartotta fönn a véres, rettenetes csatát. A mint az est leszállt, a föld piros volt az elesettek vérétől. Elszabadult lovak nyerítése, sebesültek hörgése s a menekülők rémült kiáltásai töltötték meg a lőporfüsttől fekete, vérpárával álitatott levegőt... A csata elveszett. * A hatvanas években Pakli Albert, a Vasárnapi Újság akkori szérkesztője, rovatot nyitott lapjában Petőfi utolsó óráinak kiderítésére. A rovatnak nagy olvasó közönsége és talán még több munkatársn akadt, a kik mindnyájan együtt voltak Petőfivel — egészen az utolsó órákig. A való az, hogy a lánglelkü költőt, a kit Kővárig László Erdély történetében a magyar Beranger- nak nevez, elesni nem látta senki, holttestét nem látta senki és nyugvóhelyét se tudja megjelölni senki se. Abban a vélemények megegyeznek, hogy a költő, Bem egyenes parancsának engedve, személyesen nem vett részt az ütközetben. Fehéregyházán egy rozzant csárda udvaráról nézte a honvédek pusztulását. Mint Gyalokay Lajos és Lengyel József dr. följegyezték: rendkívül izgatott volt, körülötte papirosok hevertek, melyre minduntalan jegyezgetett, talán legutolsó verseit irta a pipirosra, mely vele együtt a honvédek sírjába került. A honvédek menekülése délután 5 óra tájban vehette kezdetét. Lengyel József, a ki kocsira kapott, odakiáltotta Petőfinek, meneküljön, hisz jönnek az orosz dsidások. Petőfi kétségbeesve állott az országúton, de nem ült fel a kocsira, hanem visszakiáltotta: — Potomság! Ekkor látták utoljára. Kevéssel később a dsidások iszonyú orditozás között vették körül a mezőt s az országutat. Gyalokay tudomása szerint mintegy 1000-en véreztek el az ottrekedtek közül a kozákok dsidái alatt. Mit tudta az vértől elvadult, a mészárlás gyönyörétől megittasult ujjongó kozák, hogy a szerencsétlen, emlékezetes, rettenetes pillanatban, a mikor vértől csepegő dsidáját szivébe mártotta annak a fegvvertelelen, egymagában előtte álló honvédtisztnek: egy nemzetszivébe meríti a gyilkoló szuronyt, — elhomályosítva mindörökre a század egyik legnagyobb lángelméjét a szabadság és a szerelem csodálatos szavú, dicső emlékezetű, poétáját. . . Ifj. Téglás Gábor. Petőfi utolsó levele. — Budapesti munkatársunk közlése. — Budapest, jut. 28. A Török család egy rendkívül érdekes levélrelikviát őriz, a melyet nem nézhetünk kegyelet-, nem olvashatunk megindulás nélkül. Éppen ma (szombaton) van ötven éve, hogy Petőfi Sándor 1849. julius 29-én (tehát a segesvári csata előtt két nappal) Maros-Vásárhelyről irta nejéhez e levelet. Ez az utolsó levél, mely a halhatatlan költő tollából származott! Petőfi neje, halála előtt, férjének hozzá irt más leveleit megsemmisítette, csak ezt a levelet »mint legbecsesebb örökséget < hagyta Zoltán fiára. Török Károly e levelet másolatban még 1869. évben kapta Petőfi Zoltántól, s hogy a levél eredetiből másoltatott, Gyulai Pál is bizonyítja, kinek e levelet annak idején megmutatták. Az érdekes levelet lapunk számára budapesti munkatársunk másolta le a Török-család szívességéből. A levél borítékján ez áll: Petőfi Sándornénak Tordán a református papnál Miklós Miklósnál. Maga a levél szóról-s&óra igy hangzik : Maros-Vásárhely, jul. 29. 1849. Kedves édes Juliskám! E szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet ? egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhely- ró'l Írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csikszerda, Kézdi-Vásárhely, Bereczk felé: ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázitó prokiamácziókat vitt be, s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négy ezer oroszt — egy zászlóaljjal. Bereczken jön hozzá a tudósítás, hogy Szász- Régennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni: Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szent- györgyön, az Erdó'vidéken, Udvarhelyen keresztül ; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú ut volt. Most vagy két napig itt leszünk, mig a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ó' tudja. Eló'bbeni levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és Kézdi - Vásárhelynek gyönyörű vidéke van ; Sepsi-Szent- Györgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Bereczken találkoztam ; megálltam hintája mellett, s köszöntem neki, ó' odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást ; »mon fils, mon fils, mon fils« szólt az öreg sírva, A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy fia ez a generálisnak ? Most még sokkal nyájasabb, szívélyesebb, atyaiabb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: »Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapkä, ist wieder in Dienst getreten«. Szinte ma az útban modta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fó'vágyam, de még eró'sebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mértföldnyire vannak innen, s az idevalók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves, édes, imádott lelkeim ? Ha én hallhatnék valamit felőletek ! Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, irj csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam ? Válaszszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket miljomszor, számtalanszor ! Imádó férjed t Sándor. * Ez volt legutolsó levele, melyei imádott lel- keihes intézett. E levél megírása után két napra . .. már halva feküdt a segesvári csatasikon ! Petőfi halála. Lengyel József dr. elbeszélése, melyre egy másik czikkünkben is hivatkozunk s melyei a komoly történetírás is legtöbb hitelre méltatott, a következőképen adja elő Petőfi utolsó napjának történetét : Székely-Keresztur, 1860. aug. 25. 1849. julius 30-án éjjel Petőfi Sándor Székely- Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. — Julius 31-én reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelyen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. Petőfi szekéren jött, s minket csakis Héjasfalván ért be. Reggel 7—8 óra között hallottuk az első elő- csapati apró fegyver tüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formában jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb nehány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadnia — várták. Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol a csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátról, s ez ejté el a kémszemléző kozák tábornok Scaritint. Ezen jó előjelre a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége, kevés kivétellel, 14—16 éves fiukból állott. Minden lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. Fehéregyháza még 1848. őszén le volt égetve s igy mi a romok között toglalánk helyet, én hivatásommal — a sebesültek kötözésével — voltam elfoglalva. Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és táj szemlélésébe. Mi lőtávolon kivül valánk. Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. Délután 3 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Épen egy kassai fuvaros elsőkarját metszém ketté, melyet egy golyó szétzúzott, mikor Petőfi mellettem elhaladott s a Fehéregyházán alól elfolyó patak
