Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz

498

Petőfi-keresők.

Rázmán professzor.

Elhallgató, régen a lanton a húr; Megfogta a rozsda a kardot;

Irta: KÓBOR TAMÁS.

I.

Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél; Szív elf eledé, elhordta a szél:

Álom vala ez csak, reggelig tartott.

Fii tudja: miért zöldebb a mezőn Egy folton, amelyre vér hullt ?

A hagyomány tudakozza Homérrul Azt, hol született s a hol elholt.

Óh halva bizonynyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;

Ott szólt vele más a csatában;

Sírjához az útfélen búcsúra járnak;

Másutt meg visszakerültire várnak:

Itt él, ott holt hire támad,

Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész: Népajk szövi róla regéit;

Itt vérnyoma; — lábnyoma olt! Halld,

Ő volt, ki e dalt zengé itt?

Oh halva bizonynyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e? Zajtalan végig élni a múltat ?

Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet Még boldogabb években se tanulta ?

Ki bátran előljárt rémtelenül,

Az bujt a sötétbe a rémek elül S arczot, alakot, ha cserélt is,

Egy dal bizonyítana felőle,

Az szólna világra, hogy él-e?

Óh halva bizony nyal a dalnok.

Csirát ver a földbiil az eltemetett mag;

A régi szabadság ága fakad;

Minden, mi halott,. föltámad ez évben;

Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben, Csak te maradsz-e halva magad?

Oh élve ha volnál, büszke dalodtól Lángra lobogna a két haza most.

Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez,

Hii keresőd sírodra tapos.

Óh halva bizonynyal a dalnok!

Jókai Mór.

A professzor ur féltizenegy óratájt ébredt föl és kipattant az ágyból. Csöngetésére belép az inas.

— Milyen nap is van ma?

— Szerda, nagyságos ur.

— És mikor van órám?

— Kilenczkor.

— Most pedig van?

— Féltizenegy.

— Akkor lekéstem, — mondja boldogan és vissza bújik az ágyba. — Eredj oda, János és mondd, hogy beteg vagyok, vagy meghaltam, de holnap újra egészséges leszek, vagy feltámadok.

János érti és megy. A professzor ismét csönget.

— Ő nagysága itthon van?

— Félórával előbb ment el.

Egy kicsit elkomorul az arcza s a kezével int az inasnak, de csakhamar jókedvűen fütyörészik s a reggeli lapok után nyúlva gondolja magában:

— Hiszen ő nagysága rendez-vous-it az akadémia tanterve szabályozza s ha én elalszom is az óráimat, ő betartja pontosan a tantervet.

Belefog a vezérczikkbe. Tiz esztendő óta minden nap belefog a vezérczikkbe, de még sohasem sikerült a végigolvasása. Tömérdek fogadást veszített emiatt, főeskükkel fogadkozott, hogy energikus lesz és végiggázol rajta, de mihelyt valamelyik szó eszébe juttatott valami egyebet, karjaiban érezte az olvasás kínját és halk sóhajtással ejtette le a lapot.

Most is igy volt,

— Nem lesz belőlem sohse ember, — sóhajtotta, — aki nem tud végig olvasni egy vezérczikket, abban nincs semmi erő, sem kitartás. El vagyok veszve.

Valami ménről szólt a czikk, melyért a kormány háromszázezer forintot adott. A ménről eszébe jutott a felesége. Úgy, hogy elképzelte a gyönyörű lovat, melléje került egy másik, mögéje egy számozatlan bérkocsi és annak kékposztós ülésén látta a feleségét.

Szelid fájdalom hasogatott a szivén keresztül. Ez volt minden. A felesége kocsit bérelt ezelőtt három hónappal. Nem tőle kapja rá a pénzt. A kocsi nem is az övé, mondja, hanem egy barátnőjéé, aki kölcsön adja neki. Annyi energiája volt, hogy utána járjon annak a barátnőnek, aki oly szives és tökéletesen láthatatlan. Rá is akadt. Egy öreg dáma, aki a saját palotájában lakik valahol a József-városban és éber vigyázattal ápolja a rendőrséggel való jó viszonyt, mert az ember nem tudja, mikor szorul a barátjaira. Igen előkelő társaság jár hozzá s fölötte érdekes, hogy az urak, mikor távoznak tőle, könnyebbnek érzik a pénztárczájukat, a hölgyeké pedig teltebb. Jól ismeri azt a derék, szolgálatra kész hölgyet, valamikor ő is igénybe vette a szívességét.

— A feleségem megcsal, — gondolta akkor hüle- dezve s vagy egy félóráig boldogtalan volt. De aztán előszedte a czinikus filozófiáját és következőképpen okoskodott :

— A feleségem megcsal, de igen tisztességes okból, a pénz miatt. Tehát nem szeret mást, hanem engem. Én sokkal hitványabb okokból csalom meg őt, puszta kedvtelésből és mégis szeretem. Nagyon szeretem, noha megcsalom, miért ne szerethetném, mikor ő is megcsal? — Megcsal? Ostoba szó. Gyöngéd és kíméletes hozzám, mint én ő hozzá. A csalás abban van, hogy a hátam möT