Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
Petőfi sírján. Megrázkodik a tető alatt a* ércoroszlán. Fehéregyháza mezején, Skariatin lelke kilép a sírból. Mi zaj riad, mi zene szól, mint diadalmi dal, harsogó örömkiáltás ? Nem álltak boszut a lánd- zsás kozákok azért az ágyúgolyóért, mely öt le- terité ? Nem sodorták el a rebellis had gyönge rajait ? Nem esett a dobogó paripák holtra taposó patkói alatt a katasztrófa dalnoka, Tirteosz, ki tüzet varázsolt az erekből, vért a kőből, villámot a kardok vasából ? Nem halt-e meg hát az a vakmerő sereg, melynek csataláncait legázolták Ukraina vad lovai, a szent birodalom nehéz ágyúi ? Nem halt meg. Csak vére, termékenyítő vére hullott erre a földre. Csak az veszett el, a mi földi volt rajta. Lelke, gondolata, eszménye kivi rágzott a Küküllő rétjein, magot hajtott a Maros partján, gyümölcsöt érlelt a Tisza-Duna téréin. Egy eszme, egy érzelem, egy reménység, egy ragyogó csillag fénye, melegsége rezgeti át az egész Kápát- aljáu: a haza. Melyért életüket adták a hősök, könnyeiket ODták a rabok, boldogságukat áldozták fel a szülők. Nem a leverők, a levertek győztek. Isteni rend ez. Mely megengedi, hogy az igaz- talanság föléje kerekedjék az igazságnak, hogy elhízva magát, annál nagyobbat bukjék. És legyen példája a zúgolódó igazságnak, az igazság hirdetőinek. Mert hogy lenne tidvözölés áldozat, felmagasz- talás megaláztatás, érdem és dicsőség szenvedés nélkül ? Nem Petőfit magát, nem személyét ünnepeljük a segesvári völgyben és várormon. A magyar szabadságnak emlékünnepe ez. Melyet ezer év óta nem fojthattak meg, nem ölhettek meg, nem irthattak ki a szivekből, nem temethettek a sírok hantjai alá. Petőfi Sándor ma a nemzeti zászló maga. A szabadság szimbóluma. Azé a szabadsságé, melynek egyesítenie kell a haza minden fiát. Szimbóluma a nemzeti szellemnek, a nemzeti műveltség, a magyar Géniusz lekének. A mit ő dalolt, azt nemcsak magyar ajakkal, de magyar szívvel dalolta. Senki sem érezte jobban nálánál a magyar nép eszének járását, szivének lüktetését. E ért lett még a gyarló fordítások után is már hires a világon. Az a tiszta, eredeti magyar hang, mely any- nyira átszökelt a konvencionális formákon, meglepte a külföldet. S mentői tökéletesebben kerültek ki a jobban és jobban értők műhelyéből Petőfi költeményeinek fordításai, annál inkább olvasták elbtivölten, érdeklődve, csodálkozva az idegenek. A régibb fordítások igen sok himport letöröltek Petőfi színes költeményeiből. Most a ki hozzá mer fogni ahhoz, hogy Petőfi a külföldnek a költő maga szavaival bár idegen nyelven tolmácsolja, annak mindenekelőtt nagyon jól kell tudnia magyarul. Nem a grammatikailag sorokban nyesett nyelvet, hanem a nyelv szellemének minden árnyalatátót. Le kell tudnia merülnie abba a mélységbe, a nép gondolatának világába, melyből Petőfi merített. Áll ez a szabály minden fordításra; de legelső sorban Petőfire. És sokan vétkeztek Petőfifellen. Mind a mellett megbámulták őt, mint az üstököst, bár rossz távcsövön nézzük. Azért, mert más volt, mint a kozmopolita költők. Mert nemzeti volt minden izében, pregnánsan magyar, a külföldit szinte megdöbbentő eredetiség gél. Olyan, — a kinél magyarabb költő nem volt sem előtte, sem utána, bár költészetük tartalmasságában, értékében versenyre kelnek vele Arany is, Vörösmarty is. Egy nagy jellemvonásával azonban mindenkit túlszárnyalt. A magyarok múltja nemcsak lantján támadt fel, nemcsak képzeletében élt; régi dicsőségünk, vitézségünk testté is vált benne. Más körülmények közé sodorva, de hasonlóságra az uj kor költő Zrínyi Miklósa. A szabadságban és szabadság által él. Nemcsak hirdeti igéit, de kardot is ránt értük. Nem az elbiza- kodás viszi a halálba; de nem félve a halált, mely eszköze lehet a magyar nemzet boldogságának, vérrel pecsételi meg azt, hogy a mit mondott, úgy mondta vala, a hogy érezte s nem cselekszik egyébként, mint a hogy érezte. Példára hivta fel a magyar népet s maga is példa akart lenni, nem csak példázó. Csak a halála véletlen ; önfeláldozása nem. Hazájának feláldozta mindenét ; a leg- drágábbját, a mit életénél többre becsült. Ma, fájdalom, lélekben szegények vagyunk, hogy megértsük azt a gigászi érzést, mely a szabadság hőseit a szabadság költőjét fellelkesittette, cselekvésében ellenállhatatlanul vezette. Más kor, más emberek. Szemünk, Ítéletünk hozzászokott a szürkeséghez ; nem tekinthetünk bele szabadon a fény- özönbe, sőt bántja szemünket. Oh, vannak akár- hányan, a kik talán el is Ítélik magukban, ha kimondani röstelik is, Petőfinek nagy áldozatát. A kényelmes mindennapiság nem is tud oly magasra emelkedni, hogy ennek az önfeláldozásnak, ennek a tiszta hazaszeretetnek igazi nagyságát észre- vehesse. A szabadságért föláldozza szerelmét. Költeményének ez a sora nem volt frázis ; megtette. Nem habozik, midón rajongásának két tárgya közt: felesége és hazája közt kell választania. A költői hevület, a szív lüktetése szabja, ki útját. Megy bátran. Nem érzeleg, csak érez. Őszintén, forrón. Mint a jós, megérzi, hogy ha elhagyja az élő lényt, a kit a földi lények közt mindenekföiött szeret, el is fogja veszteni örökre. Lelke mélységében izzó tenger gyűl össze titkos könnyeiből, hogy el kell hagynia a szeretett asszonyt, „már is indulnia kell alig hogy jött, már is borul, alig hogy virradt“ ; de ott ragyog százezerek fölött az örök ideál : a haza, a szabadság. Az asszony csak neki hal meg s ő az asszonynak (oh vajha meg is halt volna néki!) ; de ha elvész a haza, milliók halála lesz az. Ha valóban mindenki oly tiszta lelkesedéssel sietett volna a szabadság lobogója alá, mint Petőfi tette, Oroszország hiába küldi be hadseregét. A hősök sokan voltak ; de annyi ellenséggel szemben kevesen. Briareusz volt mind a hány;
