Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz

de száz levágott kar lehullása utáu sem hajthat uj sarjat a megapadt vér. Dicső napok voltak e gyászos napok. A fekete éjbe merült nap csak azért bukott fel, hogy annál tisztában kelhessen újra.

A nemzet költője nem látta meg e napot. Kortársai, harcának osztályosai még nem költözőnek el mindnyájan, noha a hosszú sorból már csak egy-egy görnyedt oszlop áll. De az élő emlékek látása serkentse nagyobb tűzre keblünkben a kegyeletet.

Vajha a kegyelet tüzének önkéntelen, nagy fellobbanása, a zsibbadt érzések ujraébredése, ne lenne csak futótűz, ne lenne az ünnep egy nap jához, egy hetéhez kötve Megrázó napokban, nagy események szinterén, az ünnepek izgalmas ujjon- gásaitól neki buzdulva gyakran tettünk már fogadást, hogy megőrizzük, felmagasztaljuk nagyjaink emlékét, nem vész ki tiszteletük soha. Virággal hintjük be sírjaikat, találkozót adunk szobruknál újra meg újra a nemzet aprainak, övegeinek. És tanítani fogják az öregek az ifjakat, hogy megértsék az eszme fenségét, melyért egy-egy nagy emberünk szükséget, méltatlanságot, bántál mat, gúnyt vagy halált szenvedett.

Az ünnep tömjénfüstje leszáll, a koszorú virága e!hervad, a babér megfakul, törekké foszlik, azonképen mi is megszoktunk feledkezni fogadásainkról. Egész temetőt tölthetnénk be az enyé szetnek átadott fogadásokból.

Ne fogadjunk meg most semmit. De tartsunk meg annál többet. Egyesüljön a magyar testvéri szeretettel, erősebben, mint ama borzalmasan dicső korszakban, melynek egyik gyászos napja most válik dicsőséges jubileummá.

Ez a nap, melyet megjósolt a haldokló Vörösmarty hattyúdalában : lesz még ünnep a világon. A szabadság vértanújának sírja fölött zendül meg a nemzet éneke: itt élű- d, halnod kell.

Itt kell élned. Nem magadért. Az egész hazáért. Ne föld legyen az csak neked, ne kenyéradó jószág: talajod legyen, melyben meggyökerezzél, mint a büszke tölgy, melyet még a viílárn is csak meghasitaui tud, de kidönteni nem, mely egy karjával is tovább tör a menynyei világosság felé.

Az eszmény ünnepe legyen Petőfi ünneplése. Szálljon elénk egy élőkép a Maros völgyéből, a

Örvendünk, hogy a magyar szabadság harchova futva sietnek össze Erdély bérceinek erei: egy élőkép, múltúnk katasztrófáival, dicső napjaink ragyogó alakjaival.

Nekünk több kell a szabadságból, mint más népnek; mert az a verőfényttnk, az nevelő erőnk. Nekünk több kell az eszményiségbŐl, mint a kalmár nemzeteknek ; mert ha nem tanulunk meg föltekin- teni, lecsap bennünket a mélységbe, az enyészet mélységébe ellenségeink förgetege. Nem tudjuk, mikor kell ismét kardot ragadnunk, ha megtámadta- tunk ; de azt tudjuk, hogy a kultúra fegyverét soha sem szabad letennünk kezünkből. A kultúra őrtüzei az i yen tiunepek. Figyelmeztető jelek a külső világhoz szólok : ébren vagyunk. Legyünk is.

Sziklay János.

A b é k Ő.

— Irta : D’Arthez Danielle. —

— Franciából fordította: Veres Sándor. — (Folytatás.) (15)

— Oh, ne esküdjék az emher semmire, különösen, ha olyan csábos kis felesége van, mint a tied. Oh Istenem ! ő ki fog eszközölni mindent tőled ! és ez nagyon természetes. De ha félretesszük is ezt a feltevést és megengedjük, hogy mindvégig megmarad ez : hogy szűk viszonyok közt éltek. Mit szereznél ebben az évben ?

—- Négy öt ezer fr.nkot.

— Jó. Ez növekedni fog bizonyosan; de ha mindjárt meg is hirod kettőzni ezt az összeget, az valóságos nyomor lenne, a legrosszabb valamennyi közt, kijavitgatott ruhában, újra festett női öltözékekben. És ha gyermekeitek lesznek, mint a hogy remélem és óhajtom teljes szivemből, hol találtok kellő segédforrásokat a nevelésökre, hacsak a nőd kemény munkára nem szánja rá magát, mi végzetes lehetne olyan finom természetre nézve.

Róbert türelmetlen mozdulatot tett Az anyja ekkor bizonyos ünnepélyességgel felemelvén a kezét kijelentette :

— Barátom, ha elmondom neked ezeket a dolgokat, azért teszem, hogy gondold meg jól és ne rohanj vakon olyan rendkívül kemény útra, a hol

den hazudik egy nőben, mikor a szája hazudik r'" Nem ez a kápráztatóan nagylelkű ajánlat diplomáciai csel volt; de ez az assszony meg akarta tartani a fiát és erre azt a fegyvert választotta, a mely jó volt neki.

Pedig el kell fogadnod ! — mondta vékony ujjúinak hegyével simogatván a Róbert barna fejét. — Engedelmeskedned kell, ha én követelem. Te tudod, milyen zsarnokság ez az enyém. Én nem akarom nyomorral küzdve látni az én Róbertemet ; nem akarom, hogy Mad, hozzá szokva a kényeztetéshez, a gyügyögtetéshez, a számítás nélküli költéshez, egyszerre boldogtalannak érezze magát. Azt hiszed, hogy élvezni tudnám fényűzésemet, ha ti teket közpes sorsban látnálak ? Nem. Egyébiránt ez a ház Le Clercq palota, a mi kezdőbetűink vannak a homlokzatára bevésve. A családfőnek, ki a nevét hordja, kell benne lakni, és ez te vagy. Oh! ne hányd szememre a büszkeségemet. Ezen te nem változtathatsz semmit. Igaz hogy büszke vagyok a nemzetségemre ; megakarom mindvégig őrizni a hagyományait. Egy Le Clercq nem öreg asszony,