Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 20-as doboz

Amazt szerette, emezt nem gyűlölte, mert mindakettőben a magyart látta.

Látott egy országot, melynek uralkodója idegen, társadalma zilált, tudománya hazug, költészete bágyadt, közszelleme alu- székony, világi főurai és egyházi fejedelmei nem éreznek a nemzettel. Látta a múltban azt az országot dicsőnek és ha- j talmasnak, de a mely most haldoklik s minden mozdulata csak a végvonaglás mozdulata.

Uj vér, uj szellem, uj erő kell ennek a

népnek, ennek az országnak.

De uj erőt nem adhat az ősi dicsőség emlékezete. A mi elmúlt: az a maga erejéből nem jő többé vissza. Voltak lánglel- kek, gondviselésnek fölkent biztosai, magyar léleknek csodatévő tolmácsai, kiket Berzsenyi, Kisfaludy, Kölcsey és Vörösmarty néven ismert már egy nemzedék s kiknek lantján fényes hullámokban ringatódzott el hozzánk az elmúlt századok dicsőségének minden édes hagyománya. — Hajh de ez a hagyomány is csak a nemzet búbánatát növelte. Egy nagy felsóhajtás volt rá a felelet: miért nem éltünk akkor? Miért kellett ama századoknak elmulniok?

De hát örökre el kellett-e mulniok?

Petőfi költő-lelke úgy rivallt bele ebbe a mélabus hangulatba, mintha az utolsó Ítélet tárogatója harsant volna meg. Menydörgés az orgonaszó bús énekének közepébe.

Megkérdezte a végzettől: megvan-e még ősereje a magyar nép szellemének?

Elment a szegény ember viskójába s kinyomozta és meghallgatta: mit érez és mit gondol a szegény ember?

Fölkereste a csárdák lakóit, a tűzhely nélkül való földönfutót, az üldözöttet, a szegény legényt s megkérdezte tőle: bűnös vagy-e vagy csak szerencsétlen?

Kiment a pusztára; napsütötte, délibáböntözte alföldi rónára s megnézte a napot és az éjszakát: az a nap süt-e még, az a csillag ragyog-e még az égen, a mely az Árpádok, a Hunyadyak, a Rákóczyak napfénye és csillagragyogása volt?