Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 20-as doboz

Nem. A költő nem ezeket látta. Én kis ' lélek vagyok, a ki aggódik, ő nagy lélek volt, a ki csak a dicső jövendőt látta. A hajdankor mese gyanánt hagyta ránk, hogy a mikor elpusztult a világ, miként lett a holt kőből eleven ember. A költő látta már, hogy lantjának énekéből, lánglelkének melegén, miként lett a haldokló népből élő nemzet. Ő nem ismerte az aggodalmat.

Vesztett csata, veszendő hadsereg öt meg nem rémitette. Annak a pornak ködében, melyet a rohanó kozák lova vert föl, saját halálát látta közelegni. Őt ez se rémitette, ö ezzel se törődött. Messze-messze bérczeken és völgyeken túl ifjú hitvese várta rajóngó szerelemmel és csecsemő fia várta mosolygó ajakkal. Ő ezeket se látta, ezekre se gondolt. Mert szive tele volt a hazával, a mely dicső leend; -— a szabadsággal, a mely legyőz minden zsarnokot s tele volt magyar nemzetével, a mely élni és uralkodni fog örökké.

Beteges, sápadt, éhező és ruhátlan fiú volt akkor, a mikor ötvenhét év előtt a kálvinisták pápai főiskolájába belépett, hogy szomjas lelkét annak tudományával töltse meg. Vagyontalan, szegény, iparos család gyermeke. Kóbor, bujdosó élete, sok keserű szüksége, szüleinek sok szomorúsága fe- ' kete felhőként boríthatta lelkét. De abban a lélekben ott égett már az a világosság, mely, a mikor szétáradt mindenfelé, nemzeti önérzetünket ismertük fel benne. És abban a lélekben ott izzott és ott feszült az az erő, mely cselekvésre birt és dicsővé tett egész korszakot, egész nemze- . déket. Költészetének istenereje volt az.

Látott néposztályt, mely dolgozik és szenved, de jogot és szabadságot nem ismer s mely gyűjt, izzad és keres, de nem önmagának, hanem urainak. És látott néposztályt, mely parancsol, törvényt alkot, viszálykodik, szónokol és dőzsöl, de a jogot és szabadságot csak saját ősi kiváltságaként becsüli meg.