Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 20-as doboz

Egy rég elhalt nemes barátom, gróf Haller Ferencz kisért bolyongásaim közt. Annak a tőidnek ö volt az ura és gazdája. Megmutatta azt a téglaégető telepet, melynek egyik omladékfalához könyökölve nézte Petőfi a csata napján déli tizenkét óra tájban az ellenséges orosz seregek mozdulatait. Az az omladékfal megvolt még ez előtt huszonöt évvel, a mikor én ott jártam. Oda mentem. Kerestem lába nyomát. Zöld pázsit, széki fü, három giliczebokor, a mit ott találtam. Hova lesz a repülő sasnak nyoma a levegőben, hova lesz a költő lábanyoma az eleven pázsiton ? Csak lantjának édes szerelmi dala és csak hősi dalainak harsogása maradt meg örökké.

Én is oda támaszkodtam ahhoz az om- ladékfalhoz. Én is elnéztem onnan arra napnyugat felé, a honnan az orosz seregek előre nyomultak. Én mást láttam, nem azt, a mit a költő látott.

Én Segesvár tornyait láttam, melyek közt idegennek tekintik fajunk édes nyelvét. Én a fejéregyházi magyarok istenházának romjait láttam, a hol százötven év előtt magyar nyelven szállt a fohász az egekbe, de a honnan hitvallása miatt el kellett bujdosni a magyarnak Moldovába, Havasalföldére, hogy helyét, ősi fészkét idegennek engedje át. Ő maga elenyésszék, imádkozó hajléka romba dőljön.

Én az orosz tábornok síremlékét láttam ott az országút mentén, melyet díszes pompával emelt a minden oroszok czárja az ő vitéz katonájának, de nem láttam síremléket, még egy darab követ se, melyet a magyarok királya emelt volna nemzetünk első dalnokának.

Én a költőt láttam szürke nyári felöltőjében, a mint őrnagyi fövegét fiatra vágja, balkezét kardjára nyugtatja s 4les, merész szemével a tomboló ellenségre néz s elboruló lelke felháborodik azon a kérdésen: teremt-e isten több magyart, mig a világ, mig napja tart, ha mink is elfogyunk?