Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz
44. SZÁM. Néptanítók Lapja. 3 Petőfi a szocialisták szemüvegén. (Kende Ferenc éa Gömöri Gyula: Petőfi világnézete. Petőfi korának gazdasági átalakulása, eszméi és művészete. Budapest, Világosság-könyvnyomda.) Irta: Kardos Albert. Egy hegyesorrú és még hegyesebb állá, gyér és szerfcemeiedő hajú férfifej néz előrehajolva, néz merően, talán a karikázó, rezgő levegőbe, talán a lent nyüzsgő s alaktalan, sötét tömegbe vesző emberekre. Ilyen címképpel jelent meg a minap egy jókora füzet, mely Petőfi világnézetét akarja ismertetni és megmagyarázni. A címkép — úgy sejtem — Petőfit ábrázolja s a tekintet valószínűen az ő világnézetét példázná. De amily erőfeszítéssel, mondhatni, erőszakolással büvelyezbetők ki a címképből Petőfi arcvonásai és emberek alakjai, épen olyan nehéz a könyvnek minden logikai szerkezet nélküli 14 fejezetéből Petőfi egyéniségével és költészetével megismerkedni s még nehezebb Petőfi világnézetéről határozott fogalmat alkotni. A két szerző nagy feladatot tűzött ki maga elé: Petőfit nem általános emberi sajátságokból, nem lélektani törvényekből megmagyarázni, nem a magyar költészet fejlődéséből származtatni, költői értékét nem művészeti elvek, a szerkezet, a stílus, a vers szabályai szerint megállapítani, hanem az egyedül üdvözítő és mindenben csalhatatlan történelmi materializmussal megfejteni azt az emberi és írói problémát, amelyet Petőfinek hívunk. Petőfi oly összetett jelenség, költészete az emberi érzéseknek és gondolatoknak oly gazdag tárháza, hogy szinte végtelen sok oldalról vizsgálat alá lehet fogni s bármely szempontból kiindulva, becses tanulságokhoz juthatunk, de azt mondani, hogy Petőfi csupán a szoeiálizmus szemüvegén látható tisztán, hogy csakis a történelmi materiá- lizmus nézőpontjából érthető meg helyesen, ahhoz vakmerő elfogultság vagy együgyű korlátoltság szükséges. Nem tudom, hogy e két tulajdonság közül melyiket hozta az egyik és melyiket a másik szerző, de az bizonyos, hogy könyvük e két hibának csodás keveréke. Vakmerőségük mindjárt munkájuk elején kitűnik. Azzal a ráfogás- sal élnek, hogy Petőfi költészetéről és egyéniségéről egységes képet még eddig senki sem adott, hogy a Petőfivel foglalkozók ellenmondásnak hagyták költészetét és rébusznak állítják elénk egyéniségét, hogy a feladat megoldását; elütött 'k efféle elnevezésekkel: forradalmak istene, felhők madara, futó csillag. Gyulai és Meltzl, Beöthy és Riedl, vagy Petőfinek legújabb elemzője: Oláh Gábor soha sem jártak el ily könnyelműen és soha sem mondtak oly balgaságokat. Viszont nem hitték, mint szerzőink, hogy Petőfi magyarázata Kolumbus tojása, amely csak a történelmi materiálizmus asztalán áll meg. Épen oly vakmerő az a ráfogás, hogy a hivatalos irodalomtörténet nem akarja Petőfiben észrevenni a nyugat hatását. E könyv szerzői ki akarják javítani az irodalomtörténet e hibáját és materiálista lelkiismeretükre hallgatva, igen is kimutatják a külföldi irodalomnak Petőfivel való kapcsolatát, s ezzel sok olyat megmagyaráznak, ami piciny, soviniszta szemen át érthetetlen (64 — 70). S e nagyképű fogadkozás után miféle eredményre jutnak ? Amikről külön értekezések szólnak már rég, amit filológiai tanulmányok egész sora megállapított, ami benne van minden jóravaló iskolai könyvben, sőt amit a jelesebb tanulóktól az érettségi vizsgálaton is meg szoktak követelni, azt bizonyítják be ők is, hogy Byron, Beranger és Heine hagytak több-kevesebb nyomot Petőfi költészetén. Az igaz, hogy ők odasorolják még Puskint is, de e viszonynak a bizonyításával még adósok maradnak. Még inkább csodálkozhatunk elfogultságukon, amelyet, mondhatni, lépten-nyomon elárulnak, de mely legkiáltóbban két kijelentésükből hangzik hozzánk. Többször ismételik, hogy lélektani alapon lehetetlen Petőfi egységes arcképét megrajzolni, mert a kutató a saját lelkén keresztül vizsgálja (6. lap); ugyanazt hirdetik egy más- helyen (69. lap), ahol szemrehányást tesznek a hivatalos irodalomtörténet-íróknak, hogy lelkü- kön keresztül akarják megérteni, tehát lerántják magukhoz. Kérdem a szerzőktől, hogy ők talán a lábukkal vagy testük más részével férkőznek hozzá Petőfihez, hogy annyira tiltakoz nak a lélektani vizsgálódás ellen ? S aztán mit gondolnak, nagyon fö'emelik-e Petőfit, midőn a történelmi materiálizmus színvonalára helyezik? De talán sehol sem elfogultabbak, mint ahol azt állítják, hogy Petőfi eszméinek örököse az egyetlen forradalmi osztály, a munkásosztály (124. lap). Ez más szóval azt jelenti, hogy csak munkásember, jobban mondva csupán a szociáldemokrácia híve élvezheti és méltathatja kellőkép Petőfit. Lám mi, a polgári társadalom, a szűkkeblű „burzsoázia“ tagjai, sokkal nagyiéi- kübbek vagyunk; mi mindamellett is, hogy magunkénak valljuk Petőfit a nemzet és osztály szempontjából egyaránt, szívesen megengedjük, hogy nemzetközi szocialisták váltig gyönyörködjenek benne. A vakmerőséget megbocsátanám, az elfogultságot menthetőnek tartanám, ha szerzőinkben alapos készültség, magasabbrendü ítélőképesség, szerkeszteni és írni tudás egyesülne a fönti tulajdonságokkal. De mind e kellékek hiányoznak belőlük. Akik azt írják Petőfiről, hogy, ha 44*
