Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
171 távoztak; mert Daniel megöletése dacára, mégis csodálták bátorságát, és irányábani bizonyos rokonszenvet nem fojthattak el magukban. Naam ép oly kevéssé láttatott többé Velencében, mint Orio. Azonban állittatik, hogy ítélete nem hajtatott volna végre. Bi- ráiuak egyike, szépsége, lélek nagysága, s fékezhetlen kevélysége által anyira megragadtatott, hogy irányában heves, majdnem őrült szenvedélyt érzett. Mint mondják rangját, jó hírnevét, életét veszélyez- teté, csakhogy őt megmenthesse. Ha a homályos híreknek hinni lehet, ezek szerint ö éjjel Naam börtönébe lopózott, és kegyelmet ígért neki, ha kész kedvesévé lenni, és mindenkorra Velence közelében egy falusi lakban élni. Naam eleinte szabadkozott. E kétségbeesés, az életnek ily végleges megvetése, csak fokozá a biró szenvedélyét. 0 addig ostromló Naamot kérésekkel, míg az végre így szólt: — Csak egy békithetne még ki az élettel, a remény t. i. hogy szülőföldemet még egyszer láthatom. Ha kötelezed magad egy év eltelte után szabadon bocsájtani, úgy ez idő alatt rabszolganőd leszek. Minthogy úgy is csak ez vagy a halál közt választhatok, tehát inkább a rabszolgaságot választom, az egykori szabadulás reményében A szerződés megköttetett. A hóhér, kire bízva volt Naamot zárt sajkájában a Mairane csatornába vinni, hol a vizbefullasztások k ö- zönségesen végbevitettek, épen készült Naamra a végzetteljes zsákot ráborítani, midőn hat álarcolt férfiú által megragadtatott és az áldozat kezeiből elhurcoltatott. Ez esemény sokszorosan meg lön vitatva, azt is beszélték már, hogy Orio és Naam együtt szöktek meg idegen tartományokba. Mások mondák, hogy Morosini, Naamnak leánya iránt tanúsított hűsége miatt öt a törvények szigora elöl elvonta. A való soha sem tudatott meg. Csak azt állítják, hogy következő évben a biró falusi lakában szokatlan dolgok történtek. Valami kisértet ütötte ott föl tanyáját, és az egész környéket rémületbe ejté. A biró a kisértettel kemény harcban látszott lenni, gyakran lehetett őt kérőleg beszélni hallani, míg a másik csak fenyegetőzött. — Ha szavadat nem akarod tartani, úgy tanácslom ölj meg; mert én kiszolgáltatom magamat a bíróknak. Én megtartóm Ígéretemet, most rajtad áll, a tiedet is teljesíteni. Már mindenféle furcsa dolgokat beszéltek erről, és talán még furcsábbak is jöttek volna elő, ha a kísértet egyszerre el nem tűnt, és a biró háza szokott csendeségü nem lett volna. Körülbelül öt évvel ez események után, a Riva degli Schiavoni közelében felütött sátor alatt több tisztes polgár szörpölgeté kávéját. Egy patriciusi család, mely a parton párszor föl és alá sétált, ismét gondolájába szállt, és lassan távozott. • — Szegény signora Ezzelino, mondá egyike a polgároknak, ö ugyan még mindig halvány, de... — Oh, ő már egészen helyre van állítva 1 szólt közbe egy másik. A jó Barbolamo, ki mindenütt kiséri, fölötte ügyes orvos, és hódoló barát. — Valóban örült volt? kérdé egy harmadik. — Csendes, búskomor tébolyodottság. Bátyjának elvesztése, és annak váratlan visszajövetele oly hatással voltak reá, hogy hosz- szas ideig életben levőnek sem hitte öt. Szellemnek tartá, és futott, ha látta. Ha távol volt, siratta; ha jelen volt, félt tőle. — És bizonyára nem volt szenvedéseinek fő oka, mondá a második polgár. Nem tudjátok, hogy szándékában volt Orio Soranzohoz férjhez menni, midőn az ott eltűnt. És e szavaknál a velencei polgár jellemző tagmozgatással, a börtönöknek előttük pár lépésnyire elfolyó csatornájára mutatott. — Ez különösen abban mutatkozott, hogy őrültségében fehérbe öltözött, és menyegzői bokrétának, mellére egy elfonyadt babér ágat tűzött. — Nos mit jelenthetett ez ? kérdé az első. — Mit jelent? azt könnyen megmondhatom. Orio Soranzo első neje szerette Ezzelino grófot, és neki egy babérágat adott e szavakkal: „Ha a nő, kit Orio ismét szeret, ez }|ágat viseli, Orio megfog halni.“ A jóslat heteljesedett. Ezzelino átadta húgának az ágat, és Soranzo eltűnt, mint sok mások. — De hogy a Doge sem tett semmit veje megszabadításáért, ez nem értem! — A Doge ? akkor a Doge még csak Morosini tengernagy volt; és különben mit tehet maga a Doge is a tizek tanácsa ellen! — Szent Markra 1 kiálta egy eddig hallgatag becsületes kereskedő, a mit itt mondotok, egy különös eseményre emlékeztet; múlt évben tett Yemenbeni utazásomkor történt. Midőn Meccában kávémat bevásároltam, a gondolat villant meg agyamban, hogy jó lenne Mec- cát és Medinát megtek inteni. Midőn ez utóbbi városba értem, épen egy ifjú embert temettek, ki az országban szentnek tartatott, és kiről a legcsudálatosabb dolgok beszéltettek. Neve és származása ismeretlen volt. Arabsnak adta ki magát, és az is látszott lenni, de hihetőleg huzamosb ideig távol volt hazájától, mert sem barátok, sem rokonokkal nem birt, kik előtt fölismertethette volna magát. Még igen ifjúnak látszott, ámbár bátorsága és tapasztalatai érettebb kort gyaníttattak. Magányosan élt, hegységről hegységre vándorolt, és a' városokban csak akkor jelent meg, ha jámbor cselekedetet vagy szent búcsujárást vitt végbe. Keveset beszélt, de ezt mindig észszel; a világi dolgokban nem látszott résztvenni és örömet vagy fájdalmat nem érzett, mint embertársaiét. A betegek gyógyításában jártas volt, és ámbár tanácsai osztogatásával fölötte takarékosan bánt, azok, melyeket adott, azoknak, kik követték, mindenkor hasznukra váltak, mintha Isten szólt volna belőle. Holtan találtatott a próféta sírjánál. Holtteste a Moschee (imaház) küszöbén feküdt; papok és a helység minden hívei imádkoztak és tömjénnel füstöltek körülte. El- menöben a koporsóra pillanték. Mily nagy volt csodálkozásom, midőn őt fölismertem . . . találjátok ki, kit ? — Orio Soranzot ? kiálták a jelenlevők. — Ah menjetek ! Egy ifjúról beszélek , és nem másról, mint a szép szolgáról, kit itt Naamnak neveztek; hisz csak tudjátok? arról, ki Orio Soranzot oly gazdag és csudálatos öltözetben mindig és mindenhova követte! — Lám, lám ! — mondá az első polgár; nehány gonosz nyelv mégis azt akarta állítani, hogy asszony volt! Tudtam, hogy a fa kivirit.... Tudtam, hogy a fa kivirit, Ha a tavasz eljőve. Tudtam, hogy a táj kitisztul, Ha felszáll sötét köde. Tudtam, hogy a vihar után Csend szokott beállani, S hogy az a madár ki fog egyszer Nyugfészkéböl szállani. Tudtam, hogy a tenger mélyén Mindig terem drága gyöngy , S hogy elaggott cser ágán Betegségjel a fa-gyöngy. Tudtam mindent, s azért hivém, Hogy az soká nem lehet, Hogy a szivem világában Ne támadjon kikelet. • Tudtam azt is, hogy a bánat, Mely oly soká kinoza, Csupán bánatos lelkemnek, Kábító álompora. S minden úgy lön, a mint sejtém, Feldobogott kebelem. Fölébresztéd beteg szivem, Mély álmából: — szerelem ! Teréz. *
