Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

172

A SVÉDEK SAPHÓJA.

— Életkép. —

Az ellentétek találkoznak! — A stockholmi hajógyár egy igénytelen házikójának ablak-mélyedésénél mélázott egy kis lány, gyermek-éveinek dacára már is mint menyasszonyi jelölt, — ki lelkének gondolataival bíbelődve, ábrándosán tekintett az előtte zajló hullámokra ; s látta az ártól körülfolyt sajkákat tova lebegni,.. a fölszinre vergődő cstillö- ket,... a habok fölé gyűlt csillámló tajtékokat ... amott az égen a párázattól nehezült fellegek kószáló foszlányait. Valami sajátságos érzet, nevezhetlen fájdalom rezgé át a lányka szivét. Kedélyes jó“kedvtöl megkapot- tan ki akart sietni, hogy magát reményeivel, fájdalmaival együtt átadja a viharos életnek, — de vágya öt csakhamar visszavezető gondolataival, ábrándjaival a zajtalan magányba. Onkénytelenlil zendiiltek meg keblében jövendő dalainak Hangjai, de hasztalan törekvők ajkaira szavakat keresni > — ezek helyett a szemeibe gyűlő könycseppek tolmácsolták szive érzelmeit.

E pillanatban egy szegény beteg töredezett sóhajai hangzottak föl. — A lány atyja volt ez, ki a halál végtusáiban egyetlen gyermekét szólitá magához.

Az engedelmes gyermek a beteg mellé ült. Gyöngéd fehér kezecskéi melegiték az atya merev, fonyadt kezét, ki bágyadt hangon monda: „Hedvigem! a halál nemsokára elrabol körödből ; egyedül , szegényesen hagylak itt. Ez egy gondolat nehezíti végórámat. Minden támasz, minden segély nélkül nem tudlak, nem akarlak itt hagyni, ó teljesítsd kívánságomat, — hogy nyugodtan múlhassak ki.“

Hedvig megszorító atyjának merev kezét, s moudá rimánkodólag:

— Voltam-e valaha engedetlen? Nem dolgoztam, fáradoztam-é erömhöz mérve jó anyám halála óta ? Nem voltam-é éveimhez képest önállólag elég erős? Ne félts engemet? Ne foglalkozzál a halál eszméjével. Te még élsz, ... és az ég meghallgatja forró esdekléseimet, ... hogy téged c föld göröngyeiről még nem szólít magához. — S habár ez fájdalmamra megtörténnék is, ő nem fog engem elhagyni; én tudok és fogok dolgozni.

A beteg fájdalmasan csóválta fejét.

— Te ámítod önmagadat. Eddig a világ előtted, — most könyeidnek, majd vágyaidnak élve, — a legszebb szinben tűnt föl; kép- zelmed elűzte a valót. — De vedd saját életemet intő példaképül. Nem röpködtem-e én is képzelmem szárnyain a legmerészebb képek után? Nem reméltem é a szerencsét sebes mentében utóiérai ott, hol ö már többé nem volt lelhető? — Merész találmányaim után reméltem, hogy gazdaggá leszek; -— elvégre is mindenkitői elhagyatva, félreértetve, sőt mi több, gúnyoltatva, a legsanyarúbb nyomorba taszított végzetem. Ne bízzál oly igen szellemed csalékony képeiben; te*egy lengő nádszál vagy, a legkisebb szellő is ketté törhet, — Nyújtsd oda annak kezedet, ki neked támaszul akar szolgálni. Mintegy tiszteletreméltó férfi neje, nem lész egyedül, elhagyatott, — s én édesörömest zárom le örök álomra szemeimet.

A lány megrezzent.

— Atyám ! — monda— hogy beszélhetsz ilyet ? Ki tud,.. ki akar engemet, még mint gyermeket nőül kérni?

— Már találkozott számodra egy jórava- ló férfi, — nyögé a beteg.

— Hogyan atyám ? Jelenleg, midőn a te betegségedre gondolok, most tápláljak énilyes

TÁRCA.

gondolatot lelkemben? Most tűzzek myrthus lombokat hajftirteim közé, midőn attól félek, hogy tégedet elvesztelek.

A beteg fölegyenesedék ágyából; átölelte gyermekét s mondá :

— Nem akarod tövissel rakott helyzetemet rózsákkal ékesíteni? Meghalok békén, nyugodtan, ha tégedet biztosítva látlak az élet veszélyeitől, szükségeitől, s mentve a nyomortól. — Hedvig! ne hagyj hiába esdekle- nem; nyújtsd kezedet a férfinek, ki már téged tőlem nőül kért. Engedj nyugodtan meghalnom.

— Ki az ? kérdé a lányka. Az atya pillanatig késett a felelettel; azután pedig válaszold :

— 0 egy derék, becsületes, vagyonos ember ; ne nézz korára, termetére, inkább tekintsd magaviseletét és szivét.

S a lány halkan, alig észrevehetőleg ismétlő :

— Ki az ?

E pillanatban megnyílt az ajtó. Egy negyven éven felüli, kicsiny, tekintélynélkiili férfi lépett be. A beteg a belépőt azonnal megismerte ; s örömmel kiáltá : „Istenhozott barátom !“ és azután lányához fordulva susogá : „Ez az!1*

A lány meghajolt atyja kérelmére és resz- ketően nyujtá jobbját az előtte álló férfinek. Az atya nyugodtan halt meg.

Évek múltak el. — Louise Ulrike, Frigyes Adolf neje, nagy'Frigyesnek testvére, volt Svédország királynéja. A művészet és tudományt nagyon párlfogolá. — Dalin Olof hangoztató hárfáját az udvarban. A későbbi király III. Gusztáv hallgató dalait; mialatt Svedenborg titkosan misztikus szavakat súgott a királyné füleibe. Az ifjú Gyllenborg gróf az ablaknál támaszkodék s csak fél füllel hallgató a költeményeket; tekintetét barátjára, Erontz Fülöp grófra veté, ki nemrég mint követ tért volt vissza Spanyolországból, s a ki- rálylyal mély beszélgetésben volt. — Az utasítások elmondása után a király elment; Erentz gróf pedig Gyllenborghoz fordult, s nyájas, j mosolygó arccal szólitá meg őt. „Hogy van j Gyllenborg ? Mint hallom Dalin „Argus“ folyóiratát még mindig szerkeszti; hanem annak gyönge oldalai még nem tűntek szemeibe; költeménye, melyet mostan énekel, meglehetős unalmas; —• s ha a svédek szabadsága nem jobb , mint költeménye , úgy hát egy kő- : szönetetsem érdemel.“ „Bizonyára,—mosoly- ! gott Gyllenborg, — nem Atis avagy Camilla pásztordalai azok.“

— Hízelgő! kiáltá Erentz; ennyire magasztalod költeményeimet. Azonban hagyjuk ezt. Mit költöttéi?

— Én ! Semmit! —*Hanem egy kincset fedeztem föl. Egy drága követ leltem, melynek fénye mindnyájunkat el fog homályosi- tani, — mondá Gyllenborg egész tűzzel, miközben egy csomó iratot vett elő. E pillanat- | ban a királyné a két baráthoz közeledett.

— Nos?— kérdé, az ifjú Gyllenborg kezében a papírdarabot megpillantva. Gróf úr, mije van ? Bizonynyal múzsájának ismét egy uj szüleménye. A mai nap általános költői ünnep. Dalin bevégezte játékát. Jöjjön ön. közölje velünk a mije van.

— Fölség! — mosolygott Gyllenborg, a múzsa nem engem áldott meg kedvezményével ; hanem a mit találtam, azt nem fogom a világ elől elrejteni. Svédhonban egy költőnő támadt, minő még eddig nem volt. Véletleu- ségből bukkantam költeményeire.

— Ön engem kiváncsivá tesz, mondá a

trón úrnője. S Gyllenborg nem vonakodott tovább. A királyné által kijelölt helyet elfoglaló, s a hallgatók körűié egész kört képezének. Elkezdett olvasni. Az elolvasott dalok rövidek és csinosak valónak, meleg érzelem s költői szellemtől átlengve. Ilyenek mindeddig ez udvarnál nem divatoz ak, mert itt a feszes francia modor volt honos.A hallgatók el voltak bá- jolva. A kiváncsiságtól megszállott királyné kérdé :

— Gyllenborg, ki e költönő ? S honnan vette ön e dalokat ?-—A véletlen juttató kezeimbe, — válaszolt a gróf. —Utólján az „Arany horgony“- ban voltam, egyik költeményemhez adatokat gyűjtendő. Itt „Az emberi nyomor“ cimüdalt, mely első a most fölolvasottak közt, hallóm énekelni néhány vigkedélyti fiatal ember által. Megnyerte tetszésemet. S én még egyszer elénekeltetém magamnak a szép dalt. Kevés idő múlva tudakozódtam a fiatal emberektől, váljon nem tudnak-é több ilyen dalt ? S végre néhány kupa bor fizetése fejében kaptam tőlük pár levélkét, melyen e költemények valónak.

— S mint tudhatta meg ön, hogy egy költőnő szerző e dalokat ? — kérdé a királyné.

— Az ifjú, ki nekem e ftizetkét adá, a költőnöt gyermekkorában látta és ismerte.

— Tehát kicsoda ö?

— Egy tönkre jutott gépész lánya , ki uj találmányaiba fekteté csekély vagyonát, el- szegényedett.Halálos ágyán kényszerítő lányát a férjhezmenetelre, egy vagyonos emberhez, igy hívén öt nyomortól s egyéb bajtól megmenthetni. A lány Ígéretét adá, s azután az apa meghalt. Szerencséjére meghalt nemsokára vőlegénye is; igy a végzet megszabaditá fogadásának kétségbeesésétől és fájdalmaitól.

— S azután? — kérdé folytatólag a királyné, a mint észrevette , hogy a gróf elhallgatott.

— Többet sajátképen a kérdezett ifjú sem tudott. Nemsokára vőlegénye halála után egy lelkészhez ment nőül, ki szintén rövid ideig élt házassága után. Most a költönő, — mint mondják — Lidingőn él.

— A szigeten?

— Ott, — feleié Gyllenborg ; — határozott szándékom holnap átevezni. Nekem ismernem kell a jeles költőnöt, ki a sors anyi küzdelmein ment keresztül, s mégis magányában a hüs fáknak árnyaiban oly fenséges dalokat teremt.

— Megteendi ezt ön, — mondá a királyné.

Erentz és Dalin pedig szóltak : „mi hozzá csatlakozunk.“ S úgy történt. Másnap mindhárman áteveztek Lidingöbe, Stockholmnak ama kis szigetére, mely kevés földmivelőtől volt népesítve. Gyönyörű tiszta nap volt. Lanyha szél fodrozó föl a tenger babjait. A költők partra szálltak. Egy gyerkőc élvezeté őket a dalnoknö lakába. A múzsa fölkeutjét nem leltók honn ; mindazonáltal beléptek szobájába, s itt mindent elhagyatva találtak. A látogatók megijedve hagyták el a házikót; s a part mentében vevék utjokat. Ott egy magas szik- lacsúcsou szétzilált hajjal, sötét bánatában el- merülten ült a költönő. Nem is vette észre a közeledőkét, s merengően bámult a zajló hullámokba , mig ajkain a legszebb dalok hangzottak. A költők feszült érdekkel hallgatóztak, minden hang mély megilletődéssel tölté be keblöket. Végre a dal eluémultával közelébe értek , s a neszre a költönő megfordult,— s tekintetét az ifjú szép Gyllenborg grófra veté. Megrázkódott, s zavarodva siité le szemeit; — arca fölhevült egy pillanatra, hogy ismét annál halványabb lehessen.

Némán, elfogultan vezeté hajlékába ven# I