Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

Kevesen értették meg Szendrei Jnliát, mert föl- tűnést keltő viselkedése csak természetes kifolyása volt lelke Mnykodó állapotának. A szerencsétlen nőnél mindez az egyensúlyát v esztett fölkavart lélek , vergődése volt; mert nem tudták vagy nem akar’ ták megérteni, hogy lehetnek a szívnek olyan fájr dalmai, a melyek nem sírásra, hanem felkaczagásra késztetik a halandót. A jámbor lelkek erkölcstana más alakban kívánta látni a fájdalom tombolását. E szerencsétlen nőnek most már éreznie kellett, hogy helyzete rombolóvá vált az ő számára.

Mikor, mondhatnék, nyugtalan álmából felébredt, egv régebben irt, de másolatban megőrzött levelét nyújtotta át átolvasásra. E levél férjének elhalása alkalmából került kezeimbe.

«Nyugalmamat elvesztettem vagy eljátszottam. Nincs többé o világon mit keresnem. Egyetlen nyugodt vagy csak tűrhető pillanatom sincs. Mihelyest egyedül vagyok, közel érzem magam a tébolvodás- hoz; minden este addig sírok, mig egészen el nem lankadok: ilyenkor aztán ájulásszerü, mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól: de még álmaim alatt is mindig szenvedek. Szivem hasonlít egy koporsóhoz, melyben szünet nélkül örök éhü, fáradhatatlan férgek rágódnak a holttesten. Ilyen iszonyatos férgek nyüzsgését érzem szivem körül örökké; minden dobbanása olyan kínos, oly erőszakos, mintha, mindegyik utolsó lenne. Olyan vagyok, mintha valamely csodaszer siromból költött volna fel és most csak e szer tart még egy darabig életben. Minden életinger kihalt, elenyészett belőlem. Már sokszor tettem szivemre tőröm éles, hideg hegyét, de mindannyiszor a remények egy meleg szikrája fölvilágositá, fölmelegité a hideg sötétséget, melybe sülyedve vagyok: hátha még láthatom csak egyetlen egy pillanatra is, csak egyetlen egy pillanatig Sándort... Hátha lábainál halhatok meg ... E remény minden lehető boldogságát jövendőmnek magába zárja. A múlthoz hasonlítva, csak egy elvillanó sugár a déli nap gazdagsága mellett; de nyomorult jelenemhez mérve oly óriási tetőpontja az üdvösségnek, mint vakhitü kereszténynek a menyország és ott is az Isten jobb fele.

Ha emberek között vagyok, megfeszítem minden erőmet, hogy uralkodhassam magamon; ilyenkor mintha leplet borítottam volna lelkem iszonyaira, ilyenkor nem látok, nem borzadok, nem érzek. És csodálatos, minél betegebb, nyomorultabb a lel-