Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

kém, testem annál épebb, egészségesebb. Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképp elhanyagolom, sőt rontom magamat s arczom és testem olyan, mintha mindennap az egészség tengerében fürödném. Mikor leginkább föl vág), ok heviilve, iszom, hogy tönkre teltessem magamat, mert irtóztató volna, ha hiába élnék, hiába vonszolnám egyik napról a másikra e hitvány, elátkozott életet; ha hiába volna reménységem, hogy láthassam még Sándort, az életben! Pedig, ha itt nem látom, soha nem fogom látni egy örökkévalóságon keresztül. Soha! Érti ön, mi ez nekem ? Nekem, ki ő kívüle nem szerettem soha senkit és semmit! Jaj annak, ki csak egyszer szeret! Ez az átok, ez a kárhozat! Mert ha életüket együtt töltik is, mi az egy rövid. élet egy mindenséget magába záró boldogságához képest! Most legnagyobb áldásvolnareám,havakhitükeresztény ! ’ennék, ha hinném a papok meséjét, ha hinném a mennyországot és poklot. Bárhol, bármikor találkozhatni szerelmemmel, megélhetni az ő oldaia mellett. Bármely világon, bármely kínok között! Csak legalább, a megsemmisülést hihetném. Akkor nem irtóznám egy vágyteli, egy örökké sóvár végtelenségtől. De én elvetettem gyermekhitemet, de hiszem mellette a lelket, s a lélek, ha nem örök is, de legalább a végtelenbe húzódó élet. Hiszem egyik csillagból a másikba költözésünket. De e miriád csillagok között mikor találkozhatnak ismét azon lelkek, kik a teremtéskor, kik eredetüknél fogva egyek voltak ? Fognák-e mégegvszer .találkozhatni ? A ki széttépte e két fél lelket egymástól, miként begyeket szakított szét, hogy egymás közelében legyenek, de többé soha össze rte forrjanak, e teremtő és pusztító erő veszi kezeibe halálunk után lelkünket s elhajítja, elszórja minden czél és irány nélkül a csillagezrek közé, hol ismét bujdosunk és bujdosunk a nélkül, hogy föltalálhassuk lelkünk felét, kit mosszé-messze tőlünk hajított el a Fatum keze. Ezért nem nierem magamat megölni, mert ez lett hitvallásom, szent meggyőződésem. Mig csak egy szikrája a reménynek marad előttem, mindaddig tűrök és szenvedek. Hogyne tűrnék el ezer évet, ha ezerévi szenvedésemnek az lenne a jutalma, hogy kezeit érintve, csókolva lehelném ki életemet. Tudja ön, hogy még ennyi boldogság is elérhetetlennek tetszik előttem ! Ebből megítélheti lelkem elcsüggedését, kétségbeesését . . . .»