Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

A Petőíi-házról.

Budapest, aug. 3.

Ezelőtt egy esztendővel még rajongónak tartottam Bartók Lajost, midőn Petöfi-házról, a nagy költő kultuszának ébrentartására emelendő görög stilü palotáról álmodozott. Akkor még különös kegynek tekintettem volna, ha az Akadémia egyetlen szobácskát enged át számunkra, a hol a költő emléktárgyait elhelyezhetjük, az eredeti kiadásokat és fordításokat tartalmazó könyvszekrényünket fölállíthatjuk. Azt a tervet azonban, hogy az Akadémia képéé terme s a Széchenyi-terem közt eső sikátor egy részét rekeszszék el üvegfallal Petőfi Sándor számára: még a pakktáskát ezipelő méltóságos urak demokratikus korszakában sem tartottam elfogadhatónak. Szégyenletes dolognak tűnt föl előttem, hogy az Akadémiánkban kényelmesen elterpeszkedő Göthe mellett a legnagyobb magyar költő az ajtónálló szerepére vállalkozzék, téli kabátok, elázott esernyők és botok társaságában.

Ha tudtunk várakozni huszonkét esztendeig — gondolám — várakozhatunk még tovább is; majd csak elérkezik az az idő, midőn a nemzet Petőfi emléktárgyait megannyi szent ereklyéknek tekinti, s nem házat, hanem templomot emel őrizésükre. Csak az volt a kérdés, hogy mikor köszönt be ez az epedve várt időpont. Én szkeptikus voltam, Bartók, mint igazi poéta, vérmesen reménykedő. Ez az esztendő, Petőfi halálának ötvenedik évfordulója, az én nagy lelki gyönyörűségemre, Bartók Lajosnak szolgáltatott igazságot. Nincs kétség benne, hogy a Petőfi-ház, fényesebben, mint hittük és reméltük, már rövid idő múlva a nemzeti kegyelet és áldozatkészség hatalmas föllángolásáról tesz tanúságot. A kormány, a főváros, a vidék egyforma lelkesedéssel buzgólkodnak azon, hogy nemzetünk örök büszkesége: Petőfi Sándor, legalább halála után, az ország szivében méltó hajlékot találjon.