Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 15-ös doboz
71 évfolyam. 1877. 25. soám. Hassa, jusius hé 21-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kovácsutcza 21. sz. a. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. gMT Levelek “MS csak bérmenteseii fogadtatnak el. A lap megjelenik: minden csütörtökön. ABAUJ-KASSAI •• KO L0\ V Politikai és vegyes tartalmú hetilap. Előfizetési feltételek: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve : Egész évre... 6 frt — kr. Félévre ..........3 ,, — .. N egyedévre.. I „ 30 „ Hirdetési clíj : 5-hasábos petit sorért o kr. Bélyegdij hirdetésenként 30 kr. Nyílttár 3 hasábos petitsor 20 kr. Hirdetési és előfizetési díjak a szerkesztőséghez bér ment ve intézeudők. Hirdetéseket elfogad s jogérvenyesen nyugtáz Kos eh és Scharf könyv- s kőnyomdája is Kassán. Előfizetésre való felhívás. A félév lejártával tisztelettel kérjük lapunk barátait, hogy előfizetéseiket megújítani és saját körükben lapunkat ajánlani méltóztassanak. |és rabigába görbéd a nagy nemzet? Előfizetési feltételeink a régiek: Félévre . . . Aírt— kr. Negyedévre . 1 Uj előfizetőink az orosz-török háború nagy térképét kapják kedvezményül, melyhez hasonlót esakis egy fővárosi napilap nyújtott. Az előfizetési összegek — legczélszeryebben postai utalváuynyal — „az „Abauj-Kassai Közlöny“ kiadó-tulajdonosának“ czimzendők. Kassán, 1877. junius hó 20-án. A szerkesztő s kiadóhivatal. A franczia köztársaság helyzete. A sedáni gyalázat emberei újra kezdik bűnös játékukat. Mac-Mahon, a kompromittált hős, abonapar- tizmus marionetteje, levetette a becsületesség álar- czát és nyiltan konspirál Frankhon becsülete, a köztársaság élete ellen. On revieut toujours á ses premiers amours. | Harmadik Napóleon iskolájába járni és becsű- i letesnek maradni, nehéz dolog. Politikai intrikusok, államcsinyszerzők, össze- 1 esküvők, népgyilkosok, merényletkoholók, politikai ! zsebmetszők, szabadságorzók és alkotmányrablók | társának lenni és egy köztársaságot becsületesen | kormányozni, összeférhetlen két hivatás. Francziaország szerencsésen kiheverte a napóleoni aera és a német háború ütötte sebeket; e szegény, csontvázzá sorvasztott államtest kigyógyult a mérsékelt köztársaság áldásos kormánya alatt. Thiers kifizette a hadi sarezot és az összeesküvők elűzték a nagy aggastyánt. A nemzet, a respublika jólétet árasztó államformája alatt önerejéből gyarapodott, az állam virágzásnak indúlt, az anyagi- és szellemi fejlődés ideáljához közeledett. Ez fájt azon nyomorultaknak, kik a zavart, a forradalmat, a polgárháborút élesztik és előidézik, hogy a zavarosban balászszanak és a haza testén elősködjenek. A nyugalom, a csöndes, békés fejlődés, a becsületes kormányzás, a tiszta kezelés, a meg- vesztegethetlen bíráskodás, a rendesen mozgó köz- igazgatás, a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, az egyesületi jog, a vallásszabadság, a kultureszmék érvényesítése, — mindezek az „oltár és trón“ álnok lovagjai gyülöletöknek tárgyai. Az áldozat újra ép és egészséges. A vampyrok, az élősdiek lakomához készülnek. Frankhon nem azért létezik, hogy éljen és boldoguljon. E nagy nemzet nem azért van, hogy a nagy forradalom eszméinek örökségét békében élvezze ós a szabadság, egyenlőség és testvériség szent evangéliumának birodalmát alkossa. Frankhon azért van, hogy a bukott dynastiák silányait, a dynastikus forradalmárokat, az összeesküvőket, nevének megbecstelenítőit, a bastardo- kat, a paráznaság és vérfertőzet embereit, a vallásos erkölcs fekélyeit, az árulókat, a népgyilkosokat, a becstelenség hőseit, gyalázatának személyesitőit, a sötét múlttal és piszkos jelennel dicsekvőket, a társadalom söpredékét, az álherczegeket, a tegnapról való grófokat, a cselédlelkü bárókat, a hitványság rendjének nagy- és kiskereszteseit, e nagy bünbandát szív-vérével táplálja. A különböző trónkövetelők vérebei, talpnya- lói és szolgái egyesültek, hogy a szabad Frankhont megejtsék. Mac-Mahon a banda fejének van kiszemelve. Az elcsapott praefectusok, a kiűzött bírák, az elfogott és elitéit köztisztviselők, az elnémított sajtó, a szétkergetett kamara, az egyesületi jog elkobzása, a börtön, a gálya, Cayenne, a fusiuádok, az államgyilkosok egész fegyvertára elkészíti a talajt, hogy a társadalommentés nagy ténye bekövetkezhessék. A korrupezió mérge terjesztetik. Erőhatalom, csel, rábeszélés, Ígéret, képmutatás, ámítás dolgoznak a banda szolgálatában. Mi lesz a vége ? Felébred-e az alvó oroszlán, hogy széttépje a nyomorultakat, kik életét, szabadságát fenyegetik ? Avagy kialudt a régi tűz Isten, világiélek, nagy genius, ki orködöl a nemzetek sorsa fölött, te nem hagyod porba omlani a nagy eszmék hazáját ! Nemo. ^ Petőfi!4? . . . Csak nem tudjuk elhinni, hogy az a nagy szív, melynek dobogása egykoron egy nemzetnek volt harczi riadalma, melynek hevénél egy nemzet testéről olvadt le egykoron a fásultság jégkérge; immár néma por lenne az anyaföld ölében. Tagadja titkos ösztönünk, hogy azok a ragyogó szemek, melyekben a szabadság szent világa tükröződött vissza, s onnét mosolygott le varázs igézetével a véres tusába induló nemzetre, immár örökre lecsukódtak volna. Nem bírjuk megérteni, hogy az a lant, melynek húrjain ha végig játszató ujjait, kelt belőle bűbájos zene, melynek szelíd hangjai nyomán köny hullt a földre, vagy szilaj, tomboló mennydörgés, melynek zugó moraja vértől ázott tereken enyészett el, — hogy ez a lant kozák lándzsáktól összetörve feküdnék a költővel együtt mélyen a föld alatt............Szép halála volt, — v igasztalók a költője’ vesztén busóié nemzetet a nagy tusából megtért béna hősök. Karddal kezében esett el a esatasikon, vég- hörgése a szabadság szent nevének éltetése volt, s hálaima a magyarok istenének, hogy az ő vére is áldozat lehetett a hon szabadsága oltárán, hogy az ő vére is kiálthat bosszúért az éghez a zsarnokok fejére................És a nemzet sirt keserű k önyeket dalnoka gyászos vesztén; de végre is vigaszt talált a büszke tudatban, hogy a drága kincs mégis az övé volt egykoron. Csak az az egy fájt nagyon minden magyar keblének, hogy nem tudja nyughelyét drága teteminek; hogy nem tud sirhal mára oszlopot emeltetni, melyhez elzarándokolna a késő idők gyermeke szabadság- és hazaszeretetei tanulni. . . -. Es aztán sokáig az volt a legszebb gondolat Magyarországban: Petőfi sirját feltalálni. A keleti szellő ha illattal terhelten hozzánk megérkezók: szent kéjjel szivtuk be illatát, hisz meggyőződésünk vala, hogy ama távoli jeltelen síron buján kell tenyészni a vadvirágnak, s ezek illatát is magával hozta a szellő. \ragy ha szélvihar támadt hirtelen, — mely összetépte a kert rózsáit, s ragadta magával a színes szirmokat; csak azt figyeltük meg, merre veszi útját a szélirány? Es ha kelet felé terjedt tova: a rózsaszirmok mellé mi is küldtünk a távoli sirhalomhoz forró izenetet, bús sóhajt s egy- egy dalt azokból, melyek az ő lantja húrjain zengtek egykoron. Ah, milyen is lehet az ő sirja? Talán mikor vége volt a véres harcznak, összeszedték nagy halmazba a halottakat, s aztán belehányták mind egy nagy gödörbe: a költőt, a szabadság bősöket és a hatalom zsoldosait; és most ott alusznak együtt, kik egymás szivét átdöfék, alaktalan, jeltelen halom alatt. Talán az ő szelleme termékenyebbé teszi maga fölött a földet, s buja növésnek indul szentelt pora felett fű, vadvirág; talán a pásztorgyereket megkapja valami titkos vonzódás, mely nyughelyéül választatja vele a magányos dombot, s az aztán csendes holdvilágos éjszakákon elfurulyázzá a maga bánatos, epedő nótáit — a költő szellemének örömére; talán valami eltévedt utazó vetődött valamikor a dombhoz, s gondolva, hogy az alatt halott nyugodhatik, karót dugott bele fejfa gyanánt, melyet aztán idővel benőtt a folyondár, felkúszott rá a repkény — s ez most a költő emlékjele. Avagy talán a halott keresők felösmerték őt a sok közül, s volt bennük annyi kegyelet, hogy külön sirba temették el. Elvitték talán sűrű erdőbe, s ott eltemették puha mohágy s lombos árny alá: vagy talán bérez tövébe ásták meg a sirgödört, s mikor behantolák, ráereszték a csermely vizét, hogy a tovahömpölygő habok bús mormolása légyen neki örök altató dal, s védve legyen drága teteme szentségtelen kezek háborgatásától. A vége aztán az volt a találgatásoknak, hogy búsan felsóhajtottunk: ah, csak megtalálnék valamikor azt a szent sirt! Volt Petőfinek egy ifjúkori, hű barátja: Jókai Mór. 6 keservesen siratta Petőfiben a költőt, s búsan eredtek meg könyei elveszett barátja emlékére. És ez az emlék csak nem hagyta nyugodni : elébe került nappal, munkája közepette; beleszőtte magát csendes éjfélen álmaiba, s nem hagyta nyugodni éjszakákon át. Megjelent lelke előtt barátja alakja: halvány, összeesett alak, egyik kezében összetörött lantját tartó, másik keze oda volt lán- czolva lábaihoz. És hallá a szellem kísérteties szavát: — Szabadságról daloltam mindég, mert az volt mindenem, éltető elemem, mint az a viz a halnak, az embernek az üde lég. Most rab vagyok. Lantomat összetörték; csak lánczaimat szabad csörgetnem ............Délibábos rónán születtem, ahhoz k ötnek legszebb emlékeim, oda vonzott mindég szivem hajlama. Most a föld alatt kell másznom szűk, sötét üreget, s ha olykor-olykor a napvilágra visznek, jégmező és jéghegyek kopár, puszta táján nem látok csak egy ösmerős növényt sem, mely hazámra emlékeztetne. Borzasztó itt az élet mindenkinek; de ezerszer kínosabb mindenek közül nekem . . . És igy megy az minden éjjel. A hű barát szenvedése irtóztató e rémképek miatt. Fájdalmában végre tollat ragad, s megirja nemzetének álomlátásait. És olvassák szerte a hazában mohón a/, iratot. Ahol hitelre talál a vérháboritón zengő szó: fájdalmas zokogás s komor átok szava kél; ahol kétkedve rázzák meg fejőket, kik nem képesek ily sorsban tudni Petőfit, onnét megindul a kutatás : hogy kik harozoltak vele ama végzetes csatában, kik látták elesni ? Es lázas mozgalom indul meg a hazában. A „Vasárnapi Újság“ hasábjai hetenként hoznak nyilatkozatokat, melyek mind valószínűnek mondják Petőfi elestét, de egyik sem állítja bi zott y o s n a k., Találgatás, kombinálás az egész; nincs szemtanú. És a nemzetben mind mélyebb gyökeret ver a hit, hogy nagy költője orosz fogságban, Szibériában szenved irtóztató lelki és testi kínokat. Eszébe jut az egész nemzetnek az „utolsó alamizsna“ titokzatos szövege. A költő lantja, melyből bűbájos hangok keltek egykoron, melyek hallattára elszenderült az ég, e barna haragos s feledni kezdé a boszút, — fájdalmában ketté repedt, midőn rideg embersziv nem érté meg a felséges dalt. És a költő aztán soká nyögő, nem tudni, hol, az inségterkes életet. Egy újabb nemzedék előtt ismét megjelenék. Haja nem őszült meg; kitépte azt rég a bú, a gond. Egy-két garast, egy-két garast Halk hangja igy esedeze, S mint szélringatta száraz ág Remegve nyúlt ki két keze. És a könyörülő ember megkérdezte a nyomortól sújtott nevét, és hallja az egykoron ünnepelt, büszke nevet. Örömriadás kelt ajkán. Hívja magával dús asztalhoz, kínálja bíbor- és bársonynyal, melylyel felcserélje a rongymezet, s homlokát díszitő borostyánnal biztatja a sokat szenvedett költőt. De a költő nem éhezik semmit; nincs szüksége rá, hogy eldobja magától megszokott rongyos mezét, nem állítja a borostyánt sem, mert hisz „száraz törzsön a gályák többé meg nem fogam- zanak“. Hanem ha dobsz egy két garast, Fogadsza hálaszózatom, Mert pénzre vár az asztalos, — Koporsómat csináltatom. így , pengeti lantját Petőfi az „Utolsó alamizsnádban! És most egyszerre átezikázik a gondolat milliók lelkén, hogy a költő talán önsorsát jósolja itt látnoki ihlettel; és megremeg mindenki a sötét gondolatnál, hogy egyszer csak itt terem közöttünk Petőfi, koldulni a részvéttől „utolsó alamizsnát“, és megmondani a nemzetnek a keserű szemrehányást: pénzre vár az asztalos, koporsómat csináltatom. Ah, mi sok lenne mondva e szavakban : Hogy nem jöttetek engem kiszabadítani hálátlanok; hát oly hamar feledtétek el nevem? És felelné rá a nemzet: — Rab voltam magam is hosszú ideig. Sötét 4»
