Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 15-ös doboz
i’ij volt körültem, csillagfény és holdvilág nélküli bús éjszaka; a te neved volt az egyedüli derengő sugár. Aztán hogy újra levették kezemről a nehéz lán- czokat, s hirdettek elleneim engesztelődést, és a múltak keserű emlékeit lassankint feledni kezdőm: a te neveden megint csak elmerengtem sokszor, hosszasan, bús sorsod bántott kínosan, de — a hosszú börtön gyöngévé tett — kardot csak nem ragadhattam, hogy a régi sebek újra vérözönbe fojtsák a hazát, mikor a ezél oly messze van: Szibéria; mikor börtönőröd oly hatalmas és zsarnok. Ah, ne adja isten megérni a napot, midőn igy kell mentegetnie magát a nemzetnek Petőfije előtt! De hát im a közel múlt időben ujult erővel tört magának utat a sejtelmes gondolat, hogy Petőfi Sándor nem esett el a csatatéren, de valahol Szibéria ólombányáiban „nyögi az inségterhes életet“. Váljon a mi hullámot a lázas, izgató hir Petőfi szibériai életéről vert fel a nemzet minden rétegében: eloszlik-e ismét nyomtalanul? váljon feledni fogjuk-e ismét a borzasztó hirt, mely ha valót beszél, nem kellene ösmerni a nemzetnek akadályt, melyen át nem törne dalnoka megszabadítására. Bámondják-e megint búsan e hírre, hogy nem lehet való, s aztán napi rendre térünk felette; vagy mozgásba teszünk minden követ, hogy napnál világosabb legyen előttünk a tudat: igazat beszél-e a hir szava, vagy csak lelki- ösmeretlen emberek űznek könnyelmű játékot a mi szent fájdalmunkkal? Ha a jelek nem csalnak: az erélyes nyomozás megindult ez irányban kormányunk részéről. Feszülten várja minden magyar ember e nyomozás eredményét. Ah, ha egyszer csak érkeznék a hir, hogy Petőfit megtalálták, hogy útban van hazája fölé! Hogy vándorolna minden ép ember a haza határai fölé! hogy hintenének útjára virágot a hon leányai! hogy rezegnének meg a Kárpátok bérczei az örömriadaltól, melyet millió ajk küldene az érkező elé! hogy visszhangzanék az ős erdő a zokogástól, mely a viszontlátás isteni perezében kitörne milliók szivéből! ... Oh mit éreznénk akkor, ha a szabadság csalogányát ott látnok magunk előtt, mint agg, megtört embert, arczán a hosszú szenvedés jeleivel, szemében kimondhatlan érzelmek lángolásával ? . . . Kiengesztelődnénk talán e percz- ben vad börtönőrével, avagy lávaként omolnék szivünkből lángoló gyűlölet és a bosszú — kínzói ellen ? .... Ki tudná ezt megmondani ? Ki tudná most elbeszélni, hogy mi lenne akkor e hazában, ha Petőfi visszajönne ? ............De hátha a nyomozás eredménye az l esz, hogy Petőfi nincs Szibériában, hogy valóban a csatatéren esett el. Nos akkor megnyugszunk a megmásithatlan végzetben, s felépítjük emlékszobrát a főváros egyik díszes terén. As aztán majd egy zordon, téli napon, éhségtől, fagytól megviselve, találunk a fényes szobor talapzatán gunyasztva egy rongyokba takart alakot, amint reszketve nyújtja a járók-kelők felé száraz kezét: egy-két garast, egy-két garast! Majd megkérdezzük a részvét hangján a szegény koldus nevét, és habjuk borzadva a feleletet: Petőfi Sándor! És ha rögtön meg nem őrülünk e név hallattára: hívjuk majd őt fény- és pompa közé, | megmutatjuk neki márványszobron az ő nevét ragyogó arany betűkkel kiírva, leakasztjuk a szoborról a borostyán-koszorút, odaadjuk kezébe, mert az őtet illeti meg. És ő majd minderre busán mosolyogva azt feleli, hogy csak tartsuk meg a jólétet, a dús asztalt, meg a borostyán-koszorút is; adjunk neki egy-két garas „utolsó alamizsnát“, „Mert pénzre vár az asztalos, Koporsómat csináltatom". . . . Ah, ijesztő rémsejtelmek ezek !. Ne verjük fel velők a hazafi szívnek nyugalmát. Ha visz- szajön, jöjjön örömben úszó nép karján, nagy nevének méltó fényétől övezten ; ha nem találjuk meg a jégmezőkön, s örök elvesztésén elsírjuk igaz konyáinkét, legyen fájdalmunk háborítatlan, s ne járjon többé kisérteni közénk a rémes gondolat az ő rabéletéről .... Oh bárcsak visszajönne ! Mi más élet derülne fel e hazában léptei nyomán ! Talán akkor Olasz- lton virányos földje is visszaadná nekünk a másik nagy kincsünket; talán akkor Kossuth Lajos is eljönne még egyszer a haza földjére, hogy hosszú, meleg ölelésben kisírja magát Petőfi keblén ; és a Petőfi szive volna olyan erős delej, mely örökre itt tartaná közöttünk az egykori remetét .... Oh, ha ez a szép álom valamikor beteljesednék ! Simonides. Verhovay Gyula és még valami. A bosszú ki van elégítve. Verhovay Gyula, ezeglédi országgyűlési képviselő választása inegsem- misittetett, azért, mert bir választói képességgel és pontosan fizeti adóját, de a múlt évi választói névlajstromba nem vétetett föl. Persze, mindez csupa „véletlenségből“ (!!!) történt, valamint a nehány szál ezeglédi, a választás megsemmisítését kérő fráter is csupa „véletlenségből“ (!) jött annak tudatára, hogy Verhovay Gyula neve egy választókerületi választói névjegyzékbe sincs bevezetve. Hogy a „társadalommentök“ gyűlölik a mostani gyáva, korrumpált, hazafiatlan, sivár társadalom ellenségeit, kik közt Verhovay Gyula kiváló helyet foglal el, azt tudjuk régóta; de hogy gyűlöletük pimaszsága nem tartja lelkiismeretlen dolognak, a különben is igazságtalan, de Verhovay Gyula által megtartott, s épen azok által, kiknek a törvény lelkiismeretes végrehajtására őrködniük kellett volna, roszhiszemüleg mellőzött törvény- formák miatt, egy tekintélyes választókerület polgári nyugalmát próbára tenni: ezt a tények logikája nélkül hihetetlennek tartottuk volna. Verhovay Gyula választásának megsemmisítése miatt a képviselőhöz bíráló bizottságát szemrehányás nem illetheti; — ez másképen nem cselekedhetett, s azért tisztelettel fogadja mindenki, reméljük, maga Verhovay ur is e határozatot. A czeglédieken áll majdan, Verhova y-nak újbóli megválasztása által egyrészt a néhány czeg- lédi peticzionáló emberkével éreztetni hitványságukat, másrészt pedig Verhovaynak ismételve leendő egyhangú megválasztatása érthető protestá- czió lenne az igazságtalan törvény erőszakos s a jog-állam fogalmával ellenkező határozványai ellen. A V e r h o v ay-affaireből azonban meg kell A kényúrhoz. (Paródia E n d r ő d i Sándor „A szabadsághoz“ ozimű költeményére.) Hatalmas ur, kinek e bőszült világ Nem követi minden parancs beszédit. Pedig szava millió rabszolgát Tiporhat el — s lesik kegyeim’ intésit; Kit imád néped nagyja és kicsinye: Meghunyászkodva lépek én eléd, Óhajtom felséges uralmadat S tűröm ért’ — ha kell — a pokol tüzét. Hozzád jövök pompás hopsza lépéssel, Vagy esúszva-mászva, mint hű nemzeted; Hozzád jövök, hogy dicső uralmadnak Boldog uszály hordozója legyek; Hozzád vakmerő népek szent hóhéra. Mindent gyomrodba nyelő kegyelem, Mért nincs nekem is száz gyomrom, hogy ezzel Dicsőséged sugárit élvezzem. Egyptom húsos fazekához vágyó, Dicsőén gescheftelő őseim, Kik ott korhadtok a rút sivár földön: Jertek és hoppszoljunk örömein; Vagy tapsoljunk a hű szolga lelkekkel A rútat széppé varázsló urnák, — 0 enni ád ma, mi gondunk reá, ha — Miattunk holnap százezerén sírnak. Oh dicső kényúr, még csak most tudom, hogy Milyen bűvölök a te kincseid; Csak most, midőn a praktikus népeknek Nyitvák ragyogó pompás termeid. Szégyen reám, hogy volt idő, a melyben Erősen, bátran szóltam ellened, Azoknak keresvén javát s örömét, Kik nem is méltánylák pukkedlimet. Szégyen reám, hogy állambölcs létemre Ostoba népért tettem ki magam; S pityergésökön elérzékenyülten Jobb voltáért rontám tudós agyam. Szégyen, hogy feledém az ősi rangot, Szabadságáért küzdtem s vérezék. Óh áldott légy! ki csudákat művelsz, Tied kényúr, tied leszek mindég. Száműzlek szümből; szabadság szerelem, Mit kerestek ti itt e föld körén ?! A világosság helyett a setétség Dämonainak élek kéj ölén, S ezért mindent neked áldozok én, Dicső, felséges, hatalmas Uram! S ha tán egykor panaszra nyílna meg, Oh némittasd el bőszült ajakam. Makai János. Folyó*). Hogyan ! Ti szabályozni jöttök Lelkem folyóját, édes jó urak ? Hogy el ne késsem, hát előre Köszönöm szives fáradtságtokat. Bizony bolondul éltem eddig, Bendetlen nap volt mindegyik napom, iissuk meg hát a rendes árkot, Melyben ezután pályám’ folytatom. A rakonczátlan vad folyóbúi, Mely még mindegyre czél nélkül rohan : Legyen áldásos, nyugodalmas, Embert és árut szolgáló folyam. Tanuljanak meg „folydogálni“ A szeszélyesen szökdelő habok: Mit ér a végtelenbe törni S nagy vágyainkkal elenyészni ott! ? *) Mutatvány a szerző sajtó alatt levő kötetéből, mely legközelebb fog megjelenni a Petőfi-társaság könyv-kiado- vállalatában. emlékeznünk egy incidensről, melynek összefüggése vau a mi háztájékunkkal is. Verhovay Gyulát sokan gyűlölik, nem azért, mert szélső-baloldali, mely tpialifikáczió egyébiránt elegendő arra, hogy minden schwarzgelb és dualisztikus érzelmű hanswurst fogait vicsorítsa rá, de mert tolla kíméletlen az erény s hazafiság tógájába rejtőző bűn iránt. Azt mondják ellenségei, sőt sok párttársai s elvbarátai is: Verhovay nem élesen, de gorombán, nem tollal, de doronggal ir. Igaz, hogy Verhovay stylusa nem válogató a kifejezésekben, de mi ezt is érdeméül róv- juk fel nála. A mi depravált politikai viszonyaink mellett a szelíd prédikácziós-hangra nem hallgat ' senki. Mennydörgés és vessző kell ide, patschuli- ; szagú uraim! hogy a nemzet azon bódálomból, melyre az önök politikai nadragulyájuknak élveze- i tőtől merült, fölebresztessék. . Verhovay Gyula ur erőteljes irálya csak el- ! veinek szilárdságáról s az általa szolgált ügy iránti i igaz lelkesülésről tesz bizonyságot. A ki úgy ir, mint Verhovay Gyula, az nem fogja talán, mint páratlanul Csernátony tévé, elejteni a dicső zászlót, melyet az ellenfél mérges nyilzápora közt is fennen lobogtatni annyit tesz, mint Magyarország jövő fennállásáért sorompóba lépni. A ki pénzért, vagy más érdekből valamely i ügy szolgálatába szegődik, az fog írni is rendelet, vagy saját érdeke szerint, de a ki ügyszeretetből működik tollal, az nem lesz tekintettel semmi és senki iránt, mi és ki az ügynek útjában áll. És ez rendén van, bár mint krákogjon is a „társadalom- mentők“ Albrechtért lelkesülő dísztelen kompániája ! Eltekintve azonban mindezektől, a „társadalommentők“ rendszerint igazságtalanok is szoktak lenni az ellenzéki irók iránt. Látják a szálkát elleufelök szemeiben, de a magukéban a gerendát nem veszik észre. Ha az ellenzéki iró élesebben forgatja a tollat, rendesen csak a patschuli-szaguak támadásának visszatorlásául teszi. De e jámbor (!) had azt gondolja, hogy az ellenzéki ember háta arra való, hogy elown-ugráudozásaiknak alkalmas teréül szolgáljon. S ha azután néha a mosdó erősebb a törülközőnél, akkor még ők kiáltják hogy tűz van, jóllehet ők élesztették a már elalvó szikrát. Ezt jegyezzék meg jól maguknak mindazok is, kik tehetetlen s bennünk csak szánakozást keltő dühökben e lapok szerkesztőjét s munkatársait azzal vélik népszerütlenithetni, hogy ránk fogják, hogy „gorombák“ vagyunk. Éz ugyan csak „ignotos fallit, notis est deri- sui“, az elfogulatlan ember tudja is, hogy „ran- cune“ nem vezeti egyetlen munkatársunk tollát sem, s a társadalmi téren mindegyikünk a műveltség s lovagiasságnak legalább is oly magas- fokán áll, mint jóakaró (!) ellenfeleink, de hát ezek azt gondolják, hogy „audaces fortuna iuvat“, s régi igazság, hogy „calumniare audacter, semper aliquid liaeret“! No mi azért sem leszünk jobbak, s mindig fején ütjük a szeget! He dry Bódog. A harcztérről. Vonulnak a vészterhes sötét fellegek. A vihar előtti komor, néma esendbe csak néha vegyül belé Aztán : kicsapni minden lépten Színes füvek és virágok miatt; Vagy bús dalokat énekelni Magányos partok jégszikláinak ; Biz’ ezek őrült kedvtelések, Két kézzel lopják az időt, erőt : A bölcs folyam zaj nélkül omlik S jól ásott medre biztosítja öt. Hiába! dalból, álmodásból Mai napság már élni nem lehet. Álmodni szép, ah! szép valóban — Mégis! használni szebb és üdvösebb. Lelkem folyója, csillapodj’ hát! (Meglássátok, hogy rögtön szót fogad). Szilaj, regényes, szép vizem, te! Hurczolj hajót és forgass malmokat Mi ez? A csaeska, fodros hullám Szirt-ágyából rémülten felszökik? A próbamalom összezúzva? A hajó dirib-darabbá törik? Az égre! legyetek irántam Kissé elnózők, édes, jó urak! Lelkem hibás, hogy hűbb eredmény Nem jutalmazza fáradtságtokat! Lelkem hibás, mely — mig ti bölcsen Kenyérrel, békével beéritek — Örök bújával tovazajlik S nem ismert tengerek fölé siet; Hideg szabályt, jégböleseséget Nem tűrnek büszke szenvedélyei; Nektek egy zug és nyugalom kell: Örök harez s végtelenség kell neki! Endrődy Sándor.
