Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

Különös szeszélye a sorsnak, hogy legjelesebb költőink bölcsőjénél a szegénység viraszt! A legkitűnőbb elmék az egésséges vérű középosztályból kerülnek ki. Sokszor azonban épen a szülők iparkodnak elnyomni fiaikban a költői eret, midőn elvonják az ábrándok országától, bol nincsenek szántóföldek, birkausztíftók, cséplő- és aratógépek, melyek a praktikus gazdának mindenesetre több hasznot hajtanak. Igaz, hogy a természet ritkán szül lángészt, a fiatalkori bajiam nem kezeskedik még a tehetségről s könnyen eltéríthet a polgári élet hasznos foglalkozásaitól ; az is igaz, hogy a világnak nincs szüksége középszerű költőkre s hogy a jó és rossz közötti középút sehol annyi önelégűletlenséget nem szül, mint a költészetben: de mit tehet ez isteni lény róla, hogy annyi hivatlan árt nevének s hogy a gyermeket már előítéletben nevelik föl ellene ? Az ipar századában élünk s ennek céljai előmozdítására semmisem alkalmatlanabb, mint a költészet! A jutalom, melyet ez nyújt, túl esik a látható, kézzelfogható haszon regióin s a sokféle bajért és kellemetlenségért oly kárpótlást ad, melyet a szem nem lát, melyről csak az álom boldogsága kezeskedik. Ámde mit nyom e láthatlan kárpótlás anyerészkedő század mérlegében?, mit a boldogság, mely csak addig tart, mig az álom tart? Az a darab kő, melyet a költő sírjára emelnek, találóan jelképezi a szivet, mely az elhunytért, a mig élt, az anyagi század embereinek keblében dobogott.

Nem lévén mai föladatom ünnepelt költőnk életéről és működéséről bővebben értekezni, e tisztet avatott tollú barátom, Möller Ede tanár úr vállalván magára: csak néhány rövid vonással kívánok megemlékezni irói életem ama derültebb pillanatairól, melyek engem Tompával közelebb érintkezésbe hoztak s később személyes ismeretségéhez juttattak.

*

. r

Midőn az »Eletképek.«-et, mint rendes folyóiratot, 1844-ben megindítottam, első munkatársaim Petőfi és Tompa voltak. Amaz, a kitől egy évvel elébb a szintén általam kiadott »Magyar életképek «-ben »Az utolsó alamizsna« című románc jelent meg, három gyönyörű népdalt (»A virágnak megtiltani nem lehet,« »A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem,« s »Kis furulyám szomorú füzága«), emez két gunyverset (»Párbeszéd«) küldött be szerkesztőségembe. Nem sokára azután közöltem ez utóbbinak bártfai levelét Petőfi Sándorhoz, melyre ez a következő számban válaszolt; továbbá a »Sülye- dés« és »Küzdés,« később a »Hűség« című költeményét, s kilenc szebbnél szebb népdalát. — Ekkor történt, hogy jelesebb fiatal / íróink, nevezetesen: Bérczy, Degré, Jókai, Kaján Ábel, Kerényi, Lisz- nyay, Obernyik, Pálffy, Petőfi és Tompa elhatároz-