Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

szőr kinyilvánitá, hogy — mint Beranger, — nem kíván és nem is lesz soha egy irodalmi társaságnak sem tagja. Arany Jánosnak — ki előtt mindig a leg- igazabb volt szóban és érzelemben — egyszer azt mondá: »Akadémikus nem fogok lenni soha, de azt tudom, hogy az akadémia első szépirodalmi nagy- jutalmát az én költeményeim fogják megnyerni.« És meg is nyerték, a költő halála után kilenc évvel, midőn az akadémiának első ízben állt ismét hatalmában nagy-jutalmakat osztani. Most pedig megtehetné mind a két társaság azt is, a mit az academie francais tett Moliére-rel halála után, egyik termébe fölállítva szobrát s aláírva e szép szavakat: »Az ő dicsőségéből semmi sem hiányzik, de ő hiányzik a miénkből.« Egyébaránt nagyobb kitüntetés nem érhet költőt, mint a mit Petőfi elért, azt t. i., hogy emléke örök- frisen él minden szivben, mely a nemzeti költészet iránt fogékony.

Rá gondolva rövid életére és hősi halálára s olvasva költeményeit, melyek ragyognak az érzéstől, szenvedélytől, a gondolatok eredetiségétől, nem csak ma, midőn halálának századnegyedes évfordulója van, hanem mindig, a midőn szelleme és dicsősége szóba kerül, az emlékezet világát gyújtjuk meg az ő ismeretlen sirhalmán, együtt énekelve Arany Jánossal:

»Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége !

Lángszellem ! ki jövél s eltünél, de hova ?

Mint üstökös, melyet élők nemzedéke

Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha !«

s