Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 6-os doboz

lan fordulat kivételével, sorsának minden bősz játékát szó nélkül, vagy legfölebb, ha szólott is, keserű élczeivel, maró gunyjávalkönnyített rejtegetett bánatán s üldöztetésein. Most azonban, szokása ellenére, viszonyainak ily váratlanul sújtó alakulása miatt részvétünkét nemcsak botránkozással vissza nem utasitá, hanem sűrűbbe vált látogatásai közben, a jövendő idők sanyarusága és sötét jövője fölött sajnálkozó nyilatkozataink, kedély - hangulatával egészen egyezőkké váltak.

Mily nehezére eshetett elválása, mutatja az, hogy jóban, rosszban veleérző pajtásaitól nemcsak bucsuzatlan távozott, hanem kivonulásának még napját, óráját is titokban tartva, úgy tűnt el szemeink elől, mint egy pusztai lidércz- fény az éj sötétségébe. Nem láttuk sehol — nem jött hozzánk — s kimaradása oka fölötti kétségünk eloszlatása ismét Németh János barátunk utánjárására szorult, és ő mondáki a nagy végszót ép úgy, mint jöttekor az elsőt, hogy biz ő eltávozott. Ezrede elvonulása után, egész a váratlan s örömteljes viszontlátásig Sopronban nem is volt se hire, se hamva közöttünk.

Lehet, hogy ez áthelyezés idejen nehány napra szabadságoltatván, e közben látogatá meg Selmeczen Szeberényi barátját; képtelenség azonban, hogy erre ezredével átutazott volna. Szüleihez nem köszöntött-e be, ugyanezen barangolása közben, nem tudom, mert, mint emlitém, bucsuvétel nélkül tűnt el szemeink elől.

Hogy e korban, s már itt is verseléssel foglalkozott, biztosra vehető, mert a faköpönyeg oldaláraidegen szerzőkén kivül saját verseitis fir- kálgathatá s hogy ez csakugyan tele volt irkáivá, nemcsak magam láttam, hanem az öreg házigazda ily firkálás közben lepte is meg akárhányszor. Sőt ekkor szerzett költeménye fölött, — melynek tárgya, a mint homályosan emlékszem, egy bakonybeli várromnak két sorú rímben megéneklése volt — kikérvén véleményemet, igen jól eszemben van eme nyilatkozatom : «tudod, Sándor, jó biz ez ; csakhogy egy kicsit pongyola.» Mitsem válaszolt. Mit is mondhatott, saját meggyőződését követő ember létére magam- féle füzfasiposnak, ki csak járt utakat taposva, csakis az azon termeiteket tarthatám jónak, mig az ő szokatlan egyszerű megjelenését jogosan nevezhetém pongyolaságnak. Követendő irányával tehát ö már ekkor tisztában lehetett, vagy ha tervszerűen nem is érlelte meg azt még magában: sugallatának kellett őt eleitől már rávezetni eredeti útjára, hogy arról aztán többé le se is térjen. — Annyi biztosan állít