Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz
XXXV. Egy tévedés önkénytes, nyílt bevallása. Kls-Kfreki (Bihar), febr. 15. A világosi katasztrófa után igen sokan a honvédek közöl az ellenséges oláh falvakon keresztül Erdélybe menekültek; innen pedig, kik a fanatizált nép dühös fegyverének és az éhségnek áldozativá nem lettek, járatlan utakon s bérczeken keresztül a szomszédos Biharvármegyébe vergődvén, az Érmelléken ölelő karokkal és testvéri szeretettel fogadtattak. A nép szivesen megosztotta velők kenyerét, s egész készséggel ajánlotta fel szolgálatát, mely szerint az orosz hadcsapatokat kikerülhették s biztosan haladhattak tovább szülőföldeik felé. Voltak itt Magyarország majd minden megyéiből menekült tudósok, kormánybiztosok, követek, egyházi és álladalmi hivatalnokok is, kik várva az oroszok kivonulását, kerülve az osztrák kormány embereinek bilincseit s kegyetlenül boszuló büntetését, részint a félreeső falvakban az egyszerű földmives kunyhójába, a lelkészek, tanitók és népjegyzők szerény hajlékaiba épen úgy, mint a birtokos urak kényelmes házaiba vonultak, részint a szőlőhegyeken levő pajtákban lappangottak. Ugyanazon 1849-ik évben történt, hogy egy Pesten lakó magas rangú úrnő kegyeletes intézkedése folytán, annak a székelyhídi hegyen létező szőlőpajtájában tartózkodott egy menekült egyén. Épen azon a hegyen fekvő szőlőmben majd minden nap dolgoztatván : könnyű volt vele találkozni. A találkozást gyakori látogatás váltotta fel, mi társalgást s némi bizalmat föltételez. Midőn én ezen úriemberrel legelsőben találkoztam, benne azonnal Petőfit, a magyar nemzet hirneves költőjét ismertem fel, kit azelőtt már Debreczenben többször láttam. Nevelte ebbeli meggyőződésemet későbben azon körülmény is, hogy már akkor jeles hazánkfia Gönczi Pál ur személyesen kereste föl házamat, s honn nem létemben nőmmel tudatta, miként Petőfi kutatására és elfogatá- sára az intézkedések megtétettek; egyszersmind szívélyesen fölkérve őt, miszerint ha még körünkben van, megmentésére kövessünk el mindent, mi hatalmunkban áll. Ezen figyelmeztetést megértve, igyekeztem a még mindig Petőfinek hitt egyént tartózkodási helyének megváltoztatására birni. Ily czélból, miután beleegyezését nyilvánította, vele együtt megkerestem személyesen az érmelléki egyházmegye akkori esperesét, miszerint vegye pártfogásába, és adjon neki valamely üresedésben levő tanítói állomást. Kérelmemre a csokolyi leánytanitósággal meg is biztatta, de egyúttal kijelentette, miként a bekeblezést Józsefnap előtt nem eszközölheti. Minthogy pedig ekképen a tartózkodási helyet hirtelen megváltoztatni nem lehetett; elsőben Bagamérban, azután Hegyköz-Szent-Imrén kerestem számára menedéket, de miután ezen községekben egyetlenegy emberre sem akadtam, a ki házába már akkor befogadta volna, ő azt megtudva, Székelyhidra tette át lakását egy becsületes kézműves házához, de itt nem maradt sokáig, hanem egy előfogaton Hajdu-Hadházon, Tiszalökön keresztül, hová ajánlólevelei voltak, elindult Miskolczra. Hogy ide szerencsésen megérkezett, egy leveléből tudom, melyet Takács Ádám álnév alatt irt, s abban arról is értesített, hogy tiszalöki barátom még most is él. A biharvármegyei körökben, hol megfordultam, a fentebbieket elbeszéltem, és midőn Petőfi eltűnte s halála szóba jött, azokhoz ragaszkodva állítottam, miszerint ő 1849. évi október közepétől 1850-ik évi márczius elejéig a székelyhídi hegyen egy úrnő pajtájában tartózkodott, s nálam is megfordult.
