Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz

\ / _ _ w w „ w w

los-társasága, a helyiség nagyobbitása végett, 1884. | ezen korcsolyázó-pályát biró I. kerületi polgári kör

ság miatt voltak ditterencziai, (^.Lionyay ienu »nana tartani ezt, Bittó pedig eltörölte) képviselőházi elPedig nem volt különcz, mint ez a fölfogás a számos, azóta sokak által összehordott aprólékos adalékok után szinte közhiszemmé vált. Különcznek tűnhetett föl azok előtt, a kik a közönségestől, az uralkodó szokásoktól elütő némely tényének okait nem ismerték. Mert különcz bizonnyal csak az, a ki valamely, a rendes józanitélet előtt indokolhatlan cselekményben tetszeleg magának.

Ő ellenkezőleg igen is következetes elvek, saját önálló fölfogás embere volt, a minő ugyan sok volt akkor más is, és ma is van, de azzal a különbséggel, hogy ő ezen elveket a gyakorlati életben azonnal valósította is, mint a hogy a próféta hivatásu egyének tenni szokták. És ő magát nyilván ilyennek tartotta.

Szerette a népet, mert meggyőződése volt, hogy a magyar nemzet ereje, függetlensége kiküzdésének föltétele a népben, annak nagy tömegében, romlatlan ős erkölcseiben rejlik, s hogy Magyarországot e szerint csak a nép fölemelése, fölszabadítása által lehet újjá teremteni, életképessé tenni. Gyűlölte az arisztokrácziát, nem csupán egyátalán korszerűtlennek vélt retrograd kiváltságos szelleme,de (akkor még nagyjában) hazafiatlansága és főkép ma- gyartalansága miatt. 0 pedig fanatikus magyar volt, mert hitte, hogy kisszámú népet csak a nemzeti érzület fanatizmussá tüzesedése menthet meg a haláltól. Megvetette a langymelegséget, a vontatott kelletlenséget, önző kényelmeskedést mindabban, a mit a nemzet ügyére nézve üdvösnek vélt. Elkésettnek vélte a magyart mindenben, magyarosodásban, mivelődésben; türelmetlen volt s szerette volna példájával is gyorsítani a haladást. Mint ilyen, egy reggelen talpig magyar öltözetben, feszes nadrágban, posztó kaczagányban, pórlegényes pörge kalapban ment ki az utczára, s egy megátalkodott orthodoxus nyugalmával sétált a népes utczákon, mély megvetéssel tekintve le a feltűnő viseletén mosolygó szibariták nyüzsgő rajára. És mert akkor a népies egy volt a magyarsággal, a demokrataság a hazafisággal, és mert ezt jelleme alapvonása is igy hozta magával, szerette mindenben kimutatni, hogy ő a nép igaz fia, s modorában épen nem az előkelő arisztokrata világot, de a népet vette követendő mintául. Ez egyébként akkoriban a kor árama, divatja volt, melynek előbb már Kossuth is hódolt, midőn a nyitott bő ujjas zekét föl- kezdte és e viseletét megkedveltette. Petőfinek, természetesen, a kinek egyik vonzó, elbűvölő sajátsága volt, hogy minden ízében magyarnak, úgyszólván a magyarság kivonatának látszott, igen jól állott a néI KUZUtyuiL K.U1 UIUIOJJJCiliiVI iOgVíi. XUITü

I Deák Ferencznek Mittermaierhez intézett levele, mely

pies utánzata, szóban, mozdulatban, viseletben. Ezért aztán a másik, átellenes, arisztokrata szalonias tábor, melynek irodalmi közege a »Honderű« volt, a pó- riasság, betyárság hírébe igyekezett őt keverni. Pedig ő csak természetes, őszinte, egyenes volt, noha aztán ebben a végletekig menő volt. Rajongott a meztelen igazságért, kimondta véleményét kérlelhetlenül minden közügyi, elvi, irodalmi kérdésben, de kíméletes volt magándolgokban. A betyárság, póriasság vádjában épen annyi volt a való, mint az iszákossá- gát illető hírekben. Részemről, holott pedig pár éven át majd mindennap láthattam, a mámornak soha legkisebb nyomát se íödözhettem föl viseletén.

A nyerseség vádja részben onnan is eredhetett, mivel jónak látta tüntetőleg büszke lenni föl és szintoly szerényen nyájasnak lefelé. A nálánál is alantabb állású vagy csekélyebb hírnevű szegény -ember, ha kivált jellemes és szellemes is volt, könnyebben férkőzhetett hozzá és még barátságába is hamarabb juthatott, mint a mágnás, a ki úgy közeledett hozzá, mint mágnás, és az ő kiváltságos főurisága sa- ruit^e nem vetette az ő demokratasága küszöbe előtt. Gyűlölte, megvetette a kényes előkelőség minden bevett üres, külső formaságait, de soha nem vétett az illemkövetelte észszerű szokások törvényei ellen.

Oly emberekre nézve azonban, a kik vele bár csak legtávolabbi szellemi rokonságban is állottak, a vele való társalgás, sőt még a néma szemlélet is leir- hatlan, hasonlithatlan élvezet volt. Nekem huzamos időn át csak ez utóbbi osztályrész jutott.

Nem dicsekedhetem barátságával, csupán annyit mondhatok, hogy ismeretségben voltam vele. Huzamos időn át jártam oly körbe, hol ő is gyakran jelen volt, s a hol az ő szemléletébe, az ő hasonlithatlan, rám egészen a büvöletes hatását gyakorló sajátos egyéniségének megfigyelésébe merültem. Később ismerős, beszédes is lettem vele, miután ő megszólított, de iránta érzett tiszteletem, csodálatom, sőt mondhatnám, babonás kegyeletem oly elfogulttá tett, hogy ez talán őt magát is feszélyezte s tartózkodóvá tette.

És a személyiségéről, a vele való érintkezés és szemlélődés által nyert benyomás csak megerősített abbeli föltevésemben, melyet tultelt költői erének vulkáni kitöréseivel keltett. Minden újabb verse mintegy kétségbeejtette a vele egy pályára törekvőt. Ezt nem lehet felülmúlni! e gondolat volt mindig a hatás seprője, melyet az olvasás által benne előidézett forrongás maga után hátrahagyott. De még sem annyira a minőség,mint inkább a mennyisége kiapadhatlannak

“““““ ^------------------------ - - „„ i.-----------k

or érkezik meg.

tetsző gazdagság, a teremtés módjának bámulatos könnyűsége volt az, a mi megdöbbentett.

É költemények színvonala átlag talán meg is haladható; de költőjéről elmondhatni, hogy a mi képzelme eredetiségét illeti, az egy Shakes- pearen kívül más alig haladja meg. És e merőben, minden ízükben, alakjukban eredeti alkotásokon az látszott, mintha ezeket szerzőjük nem is úgy irta, nem kidolgozta, mintha rajtok egyátalán nem is gondolkozott, de csak úgy kilökdöste volna magából, mint valami túlságos szeszt, hogy szét ne feszítse bordáit. Szórta magából az aranyat, mint útjában a mesebeli tündérkirály, a kinek kincse több volt, mint a mennyi értéket képvisel ez a nyomoru föld, melyen a szegény halandóság boldogitására megjelent.

És ilyen volt mint ember is, az életben, a társaságban. Onkénytelen, anélkül, hogy akarta volna, örökké sziporkázott, mint a karbunkulus. Élczei, ötletei nehezek és sulyokszerüek voltak, melyek egyszerre leütötték, a kit értek, mint a mészáros taglója a remekbe vágott bikát. Egy észrevételével rendesen befejezte a szóban forgó tárgyat, ahhoz nem lehetett, mert nem volt mit adni többé. A mit mondott, az többnyire mind egy-egy költemény volt, kötetlen szöveggel. Végtelen kár, hogy környezete, mely a forradalom viharában széthullott, föl nem jegyezte e mondásait, melyek kétségkívül értékesebbek lettek volna, mint egynémelyek azonadalékok morzsái közül,melyek többnyire arra vonatkoznak, hol lakott, mit evett, kivel találkozott ?

Az ily adalékgyüjtésnél, úgy vélem, csak arra kellene szorítkozni, ami az illetőnek azon vonásait illusztrálja, melyek az ő szakmájabeli működésének sajátságait képezik. Hogyan végezte közönséges emberi dolgait ? — ez sem tanulságos, de még érdekes sem igen lehet. A legfontosabbak szerintem Petőfinél azon jelek, melyekből jövőjére, illetőleg arra lehet következtetni, mi veszett el benne, mi lehetett volna belőle, ha megmarad ? És itt még csak egy meglehetősen elterjedt, szerintem téves hagyományt kívánnék helyrehozni, azt t. i. mely Petőfit, mint indulataival nem biró, féktelen lázas természetet tünteti föl.

Fontos mozam ez főként annak megítélésénél, hová fejlődhetett volna később, élete javabeli és érettebb szakában?

A n y u g a 1 o m, az erő és egészség legcsalhat- lanabb jele, s ép oly mellőzhetlen föltétele egy hadvezér, mint egy költő nagyságának. Napoleon nem hiába adta utasításul az őt festeni készülő művésznek : »montrez moi calme sur un cheval fougueux« (mutasson engem nyugodtnak egy bokros paripán.)

Petőfi közép termetű, száraz, sovány testű volt ; nem nézett ki erős embernek, de szívós eg észsége, drót idegzete lehetett; erre mutattak: arczának soha nem változó színe és rendületlen lelki nyugalma, mely lelkesedése vagy kitörő haragja tetőpontján sem hagyta el.

Az erős embernél a lélek legnagyobb fölindulása sem rázza meg a testet, az mindig megtartja higgadtságát, mint az olyan jó fegyver, mely nagy töltést bir el. Láttam őt szónokolni, még pedig elég koczká- zatos körülmények közt. A szónoklás, kivált kezdőket ki szokta hozni sodrukból. Észreveszszük nyugtalan, esetlen mozdulataikból, kezük drótbábszerü rángatózásából, hogy nincsenek rendes belső lelki állapotban, akadoznak, némelyiknek még a hangja is észrevohető- leg reszket. Minél kevesebbet »ágál« és mimikáz valaki, annál teljesebben »otthon« van és ura idegeinek. Petőfi olyan nyugodtan állt izgató beszédei alatt, mint szobor, arczának egy izma sem rándult meg, mintha valóban bronczból lett volna; ő nagy izgató volt, de ő maga izgatott nem volt soha.

Pedig a márcziusi merénylet nem volt épp oly gyerekség, mint később szerencsés lefolyása után látszott. Ezt pedig egyenesen ő csinálta, nélküle a márczius 15-iki mozgalom nem keletkezhetett volna. Nem csupán mivel másban talán hozzá a kellő fokú lelkesedés is hiányzott, de mert nem volt senki, a kinek kezdeményezése után az ifjúság megindult vola. A közvélemény kerek asztala tagjai közül ő kívüle egy sem volt eléggé »bálvány« arra, hogy föl- tétlen kövessék.

Ezt a vértelen, lármás forradalmat később maguk azok, a kik csinálták, tréfásan esernyő forradalomnak nevezték. De ki álmodhatta azt, hogy ez igy minden ellenállás nélkül foly le ? Hogy az osztrák várparancsnok b. Lederer nem lövet ágyúval a várba rohanó tömeg közé ? Ezt ugyan senki sem remélhette, a minthogy Osztrák tábornok még ilyet nem is tett. Hetek múltak el, mialatt igen gyakran futotta be a várost a rémhir, hogy Petőfit elfogták, sőt már főbe is lőtték, oly annyira természetesnek látszott a közvélemény előtt a hatóság erélyes megtorló eljárása.

Ez idő alatt pedig Petőfi alakján, viseletén legkevesebb nyoma sem látszott nyugtalanságnak; magatartása, beszédei csak oly elszánt forradalmiak voltak, mint ezelőtt. Lelke tele volt tűzzel lánggal, de lelkének háza tüzmentes volt, mint egy Wertheim-láda. Ez aczélozott fizikum megérhette volna a Göthe korát és

akkorra mekkorát nőtt volna? tán kiüti fejével az égboltot. . . !

Mert való ugyan, hogy a legtehetségesebb költő is C3ak tanulmány és gyakorlat utján tökélyesülhet, hiszen maga az isten is eleinte csak a vizeket, földeket s csak a hetedik napon teremtette legcsodálatosabb müvét, az embert; — de végre is mindig a legfőbb tényező marad maga a természeti adomány, ama rendkívüli képzelmi erő, melyet isten lehellt beléje, melyet semminemű emberi erőködéssel, a hol ez hiányzik, előidézni nem lehet. A mint vegytani utón embert, akként igazi költőt nem állíthatnak elő kritikusok, bármint törekedjék is erre nálunk mostanság a tehetlenek szelLmrokon ligája. Minden, még közönségesebb szakma tökélye is megkíván bizonyos hajlamot, a születésben nyert képességet, de semmi más oly nagy mérvüt, mint a költészet. Az égi sugallatot földi verítékben előizzadni nem lehet. Erre vonatkozólag egyébiránt mostanság, mintha éretlen iskolai tanulmányok özönvizének iszapjába fuladt volna a józan ízlés, a fogalmak kissé megzavarodtak. Vénus ma nem nyerné el e Párisoktól az almát, mert az élő szépség ma semmi, minden az öltözék. Nem a lélek, nem a gondolat, hanem a test, a rím; nem a kép, de a rám: a fődolog. Jókainak megbocsáthatlan bűne, hogy töbi fantázia van benne, mint a világ azon összes regény íróiban, a kik a patentált iskola professzori faulenze- rére írják szabály szerint egyforma »klasszikus« regényeiket. E tudálékos urak lenézik a lírát is, természetesen, mert ehhez okvetlen sugallat, magasabb adomány, gondolatbőség, képzelem kell. A »mesterség« itt kevésbbé boldogul. Holott pedig ép ez a költészet kvintesszencziája, legtisztább, legvalódibb eleme, lényege ; mutatja az, hogy a valódi lirikus idővel képes többé-kevésbbé tökélyes epikai, drámai termelésre, de látjuk, hogy vannak kiválóbb epikusok és drámaírók, a kik egyáltalán képtelenek teljes életükben bár még közepes lírai alkotásra is. Aminthogy a valódi költőnek mintegy legbiztosabb ismérve az, hogy drámai, epikai műveiben is mindenütt fölcsillámol a lirai ér; a kiben az utóbbi képesség hiányzik, az teljes hatást nem idézhet elő, maradandót nem alkothat.

Mindezeket egybevéve, Petőfi a legnagyobb la. tos költők egyikének, mint egyátalán költői tehetség pedig valami egyetlennek, káprázatos tüneménynek nevezhető. Halála kétségkívül legnagyobb eddigi vesztesége irodalmunknak, sőt talán magának a forradalmi küzdelemnek. . . .