Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz
A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Nov. 23. — Emlékezések. (Petőfiről.) Vajda János-tól. I. Minden ellentét daczára, mely a mai ivadék és az ő egyénisége közt fenforog, nagy az érdekeltség a magyar, sőt mondhatjuk a világirodalom e meteorja iránt. Új ismerősök körében leggyakrabban történik, hogy kérdés intéztetik valamely 48-as »idők tanújához,« ha van ilyen köztük, vájjon ismerte-e Petőfit? És mit tud róla? Nem mintha az illető véleményére fektetnének valami súlyt, hanem mert úgy vannak vele, mint a legtöbb ember azon egyetlen történelmi nagysággal, kiről soha sem olvashatunk, soha sem hallhatunk eleget. Egyszer egy vendéglői asztaltárs azt találta ki- szalasztani a száján, hogy ő látta a nagy Napóleont. Amint azonnal kiderül, ez egy több, azazhogy kevesebb mint közönséges úri ember volt. De szomszédjai előtt azonnal érdekesebb lett korunk bármely élő nevezetességénél ... Kerestük arczán egy szikráját ama dicsőségnek, mely a világtörténelem napjáról ő reá is leragyogott. Egy ember, a ki látta Napóleont! Egy élő ember, a ki beszélhet, elmondhatja benyomásait! Mikor én a schönbrunni kertbe csak azért jártam egy nyáron át mindennap, hogy lássam azokat a fákat, a falakat, a szobrokat, melyek előtt ő épen ötven évvel előbb elhaladt, és én füröszthessem lelkemet a gondolat csillogó tengerében: itt járt Napoleon! Bizonynyal ilyenül tekinthetnek engemet is azok, a kik a fönebbi kérdést intézik hozzám. Azzal a különbséggel, miszerint bennem legalább annyiban nem csalódnak, hogy én csakugyan láttam, sőt egy kevéssé ismertem is Petőfit, mig az én vendéglői asztaltársamról csakhamar kisült, hogy a kit ő látott, az a nagy Napoleon egyátalán nem lehetett, mert hiszen beszédje folyamán kiderült, hogy az ő látományá- nak története a bécsi kongreszszus idejére esett; és talán Neipperg grófot konfundálta össze vele. Hát miért ne mondjam el egyszer-mindenkorra, a mit Petőfiről tudok, azon biztató hiszemben, hogy a tárgy biztositja az olvasó érdeklődését; akárki, akármit, csak ha róla beszél és valót, hát azt a közönség jó néven veszi. Érezhető ugyan, hogy ma nem ő uralkodik. Nem ő van divatban. Nem ő a minta, a bálvány; bizonyos mérvadó körökben az ő nevének emlegetése nem tartozik a »jó hanghoz.« Úgy vagyunk vele, mint a turini önkéntes számüzöttel, és az általa képviselt eszmékkel; nem követjük, de sziveinkben népszerűbb, kegyeltebb, mint azok közül bárki, a ki ma »aktuális-« A jelen nemzedék élénkebben érdeklődik az ő egyéniségének mivolta, mint azon idők bármely más szintén nagy nevezetessége iránt. Ez egyébkint érthető is. Költeményei előtte vannak, azokat már ismeri; de az egyén hirtelen, épen akkor tűnt el szemeink elől, midőn már a kiváncsiságot fölébresztette részint rendkívüli szellemi alkotásaival, részint jellembeli sajátos eredetiségei sokaságának legendáival. Itt-amott, elvétve, más tárgy keretében, már én is emlékeztem róla. De a benyomások még akkor kissé lázas melegek lehettek. Mint a klasszikus munkát, jó az ilyetén tüneményszerü egyéniséget többször, bizonyos időközök után, tanulmányozni. Máskint üt ki véleményünk a rózsás ifjúság és az érett, ülepedett kor látcsövén át. Valóban, mind ama személyiségek közt, a kiket földi életem immár nem rövid tartama alatt nyilvános szereplésük után ismerni tanultam, részint testi szemeimmel is láthattam, voltak, a kik a rendkívülinek, szokatlan ritkaságnak, de csak egy volt, a ki csaknem az emberfölöttinek, a magasabb lénynek benyomását tette reám. És mig az előbbiek szerényebb sorozatában nem egy azóta kissé lejebb csuszamlott bámulatom s lelkesedésem létráján, — az érett kor, fájdalom! nem hisz többé a csodákban, tündérekben, kísértetekben — addig az azóta eltelt négy évtized folyamában, legkevesebb olvadt le az örökhó azon felhő magasságából, melyen Petőfit az ifjúi kor nagyitó üvegén át megpillantottam. Véleményem lényege alig változott. Nem tartottam őt s ma sem tartom a legnagyobb költőnek, de mindjárt föl tűnésekor és ma is legnagyobb mérvű költői tehetségnek. Igazi csodagyerek, kiről a szülők és ismerőik mondani szokták, hogy meg kell halnia idő előtt, mert nagyon sok esze van. Bizonynyal vannak nálánál nagyobb költők. Az angol óriásról nem is szólva, a »Paust« Írója is mintegy torony magaslik ki mögötte. De ha összehasonlítjuk azt, a mit e nagyok huszonhét éves korukig alkottak, azzal, a mit ő termelt ugyanez idő alatt, és minő körülmények közt! — önkéntelen fölmerül és viódik bennünk a sejtelem, hogy nem-e ez volt a legnagyobb, leggazdagabb költői ér, mely valaha az idők méhében fölfakadt ? Mert ha ítélni akarunk a virtuozitás eredményének értéke fölött, tekintetbe kell vennünk a m ó- d o t s körülményeket is, melyek között ez eredmény létrejött. Carver és Scott húszezer lövésben versenyeztek. Az előbbi csak 3 jóval lett erősebb, de átlag száz lövést tett öt perez alatt, mig utóbbi ugyanennyit egy negyed óra alatt. Az előbbinek e bravúrja mellett az utóbbi eredménye elenyésző. Hol van a világnak egy másik ilyetén j elensége, a ki 27 éves koráig ennyit s ily müveket teremtett? Mialatt pedig kenyerét szinészkedéssel, katonáskodással, és a mi legiszonyúbb, hirlapiróskodással kereste ? Mit alkothatott volna ez a kifogyhatatlannak tetsző képzelmi erő, ha Gröthe vagy Hugo korát megéli ? Szinte nem merjük az aránylagos fokozódás lehetőségét föltételezni. Hiszen akkor valóban szét kellett volna törnie az emberi mivoltság keretét. Mint- egy vigasztalásul arra gondolunk, hogy hát ha úgy járt volna, mint a fa, mely nem termett gyümölcsöt, mert korán és túlságos dúsan virágzott. De hátha mégis, hátha mégis ?... Ezt a reánk oly végzetes, a világra oly érdekes lélektani kérdést, egy nyers uborkaevő muszka zsoldos kettévágta. Most a politikában és szépirodalomban merőben átellenes — hátramenő irány daczára a nemzet érzi, mit nyert Petőfiben; ha magától nem tudná, figyelmezteti erre a müveit külvilág elismerése, az irtózatosan gyarló fordítások nyomán is; de sejti már azt is, mit vesztett el benne? És fölsohajt a Vén bakancsossal: »Kár volt erre jobban nem vigyázni!« A Világosnál elbukott alkotmány, a félbeszakadt államélet 18 évi tetszhalálszerü pihenés után föltámadt; politikusunk, táblabiránk quantum satis. Terem az, mint a subagallér. De ki támasztja föl azt, a ki a magyar szellemi erő versenyén remélhetőleg leverhette volna a világ eddig legbámultabb nagyjait?! Mikor és egyátalán születik-e egy második ilyen szellemóriás ? Mert annak látszott már úgy szólván csirájában. Mi lett volna belőle teljes kifejlése pompájában ? Milyen lett volna érett gyümölcse a fának, mely virágzásában ily csodálatot gerjesztett ? Nemcsak müveinek mennyiségén, de minőségén is meglátszott az irodalomtörténetben példátlan köny- nyüség, melylyel fényes röppentyűként a sötét éjben sziporkázva szétpattanó elmeszüleményeit alkotta. Sehol a legcsekélyebb jele az erőködésnek, de még úgy szólván a munkának, a mesterségnek sem. Esz- | méi, gondolatai, alakjai, képei mind merőben újak, | eredetiek, és oly készen, teljes, természetes életnagyságukban állnak elő, mint Minerva Jupiter fejéből. Soha sehol nem látszik, hogy kereste, és hajánál fogva hurczolta, csirizzel ragasztgatta volna össze rímeit, mint mai kritikánk nagy és kis inkvisitorainak egynémely hires kedvencze; gondolatai versben születtek, mint a hogy a magyar ember születik huszárnak. Minden szava, beszéde, magánéletének minden mozdulata csupa költészet volt. Nem csinálta, csakúgy hullatta el magából a költeményt, melynek elszórása után nem elfáradni, de megkönnyebbülni látszott. Ez természetesen a tehetetlenek ezéhének irigy szemében pongyolaság. Hiszen van valami e vádban. A sebesen gondolkozó, nyargaló képzelmü Írónak rendesen elromlik a kézírása, mert nem győzi papírra tenni eszméinek rohamoszlopait, sietnie kell lázasan és betűit elhányj a-veti. Egyébiránt tudta ő mindig, mit csinál. A hol költeményének alapgondolata fenségesebb, ott az alak is szigorúbb, az öltöztetés gondosabb, szabatosabb. Jubászlegényét minek öltöztesse bársonyba, szamarára miért tenne arany-nyerget ? Az őt kisebbítő kritikusok kifogásai igen hasonlítanak amaz osztrák hadnagy Ítéletéhez, a ki ily czim alatt: »Napoleon kein Feldherr. Von N. N. — k. k. Lieutenant« — megtagadta Napóleontól a hadvezéri tehetséget, mivel ellenségeit nem az akkori bécsi hadi iskola szabványai szerint verte meg. Ezek szerint minden költői mü csak úgy jó, ha az általuk fölállított mintákra van csinálva. Ha valaki a saját maga mintája szerint dolgozik, az már hiba, tudatlanság, ezédaság, pongyolaság. Hogy is merészelte az isten e világot teremteni, mikor csakugyan nem tanulhatta senkitől ? Hanem azok a szolgai másoló-lelkek, a kik aztán az általa föltalált hangot, modort utánozták, azok már klaszszikusok, mert hiszen ők a mit csináltak, azt már úgy »tanulták.« Tanulni, a meglevő anyagot földolgozni, az az igazi alkotó művészet. A ki az anyagot is maga »teremti«, azt agyon kell csapni, hogy az ő anyagából dolgozó »fazekasok« eredetieknek tűnjenek föl. Meg kell adni, hogy taktikának eléggé »okos bolond« taktika ez. Igaz, hogy a fáradhatlan, kitartó csiga is fölmászik éveken át a szikla ormára, a hol a sas fészkel. De azért csak nyomoru csúszómászó csiga marad ő és soha sem hatol föl oda, a hová a királyi aranysas, a felhőkön túli légrétegekbe!... Épen a költői ér ezen féktelen bősége, e szint« kártékony kiáradása enged arra következtetni, hogy ha megél, igazolhatta volna azok föltevését és várakozását, a kik a legnagyobb (költői) tehetségnek tartották. Hiszen, hogy minden legbővebb forrás egyszer kimerül, maga a rettenetes Niagara is egyszer megszelídül, ez a természet törvénye. De mikor ? Hatvan- hetven éves korában ? Mikor már képzelme csodás alkotásainak özönével elboritaudotta a világot, hogy abból nem látszottak volna ki többé az eddig ismert költőnagyságok toronycsúcsai ? Hiszen ezen, a formák szabályos töltéseit átszaggató szilaj áradat, e záporszerü zuhatag némi csillapodása csak hasznára vált volna később a nyu- godtabb átfontolást, a tárgyilagosabb szemlélődést igénylő nagyobb epikai, talán még drámai müvek alkotásánál. Hiszen e nemű kísérletei, vagy mondjuk inkább rögtönzetei — rhapsodiái — mutatják, hogy kedélyének kohószerüen izzó forrósága, erős egyediségének, a lírai elemnek tultengése akadályozta a cselekményes müvek alkotásában. A csalogánydalos tavaszra következett volna a hősköltészet nyarának fényes dele, azután a dráma gyümölcsdus ősze, a komor tragédiák dermesztő, halottruhás havas tel« Minden arra mutatott, hogy ezen nyugtalan, a hórebi bokorként szakadatlanul lobogva égni tetsző száraz alakban a költészet egyetemes lángelméje rejlik. Az ember önkéntelen ezt a benyomást nyerte kiválóbb müvei olvasása után, de a személyes ismeretség, sőt csupán egyszeri látás után is. Nagyon közönséges, úgyszólván állatias ember mehetett csak el mellette a nélkül, hogy föl ne tűnt volna neki ezen egyébként árnyékszerü, szegényes, hogy úgy mondjam, fakó alak, kinek lénye mindazál- tal valami rendkívülinek, valami magasabbnak benyomását tette reá. És a legkülönösebb az volt, hogy a szellemileg magasabb képzettségi szinvonalon álló egyén, még ha Lavater tanát mélyebben buvárolta is, hosszabb szemlélődés után sem volt képes magának számot adni arról, m i hát voltaképen ez ember külsején a z, arczának, egész külsejének mely vonása, a mi benne a szokatlant, rendkívülit sejteti ? Járásában volt ugyan valami baktató ütemsze- rüség, tekintetében a bátorság, önérzet kifejezése; mindez valószínűleg a katonaéletből maradhatott rá; mozdulataiban föltűnt balkezessége, de efféle más embernél is előfordul. Egészben mégis valami különösnek, a még nem látottnak benyomását hagyta hátra^ II. Mai számunkhoz egy iv melléklet van osatolva.
