Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

58

mondják hazájuknak, azelőtt pedig Kalifornia volt az ő Eldo- rádójuk. Már Drake Ferencz megírta Kaliforniáról 300 évvel ezelőtt, hogy minden marok homokja aranyat ér. De az ott levő aranyat nem aknázta ki senki, s nem is igen gondoltak vele. Csak midőn 1847-ben bizonyos Sutter nevű franczia a Sakramente folyó egyik mellék-erében fürészmalmot épített, s látta, hogy a fölásott folyami fövény tele van apró arany szemcsékkel, fordult a közfigyelem ismét ezen vidék felé. Sutter kiaknázta helyzetét, de alighogy fölfedezésének hire terjedt, ezren- kint özönlöttek oda emberek a világ minden tája felől, s kezdték turkálni, vájni a Sakramento minden mellékfolyamát, s ezek medrein fölfelé elmentek egészen a hegyek lejtőiig, honnan az arany került. Midőn pedig 1851-ben Mexiko határán a San- Joaquino folyó mellett egy másik aranyban gazdag vidéket is fölfedeztek, akkor egész népvándorlás kezdődött ezen vidékek felé.

Az arany itt apró szemcsék alakjában a folyók homokjában találtatik. Tudvalevő, hogy az arany jóval nehezebb mint a homok, s igy a rázás vagy tovasodortatás által alulra kerekedik. Épen úgy mint a hogy a kézi rostában rázáskor a nehéz szem alul marad, a pelyva pedig felül foglal helyet. A folyók aranyának rázását elvégzi a folyónak vize maga, mely lefelé hömpölygeti a vegyes homokot, s egyes gödrökben alul gyűjti össze az aranyat, felül marad pedig a homok. S ha jön az aranyásó és egy-egy ilyen gödörre lel, hol a természet talán évszázadok vagy ezredek előtt kicsiny takarékperselyt alkotott egy később születendő gyermeke számára, úgy ennek a gyermeknek meg van alapítva a szerencséje.

De nem mindenkinek kedvez igy a sors. A legtöbben csak arra a még tisztitatlan, homokkal vegyes aranyszemekre vannak utalva, melyet még mindig hömpölyget a patak vize. Ezt a homokot ássák ki, s elhelyezik a műnyelven bölcsőnek nevezett készülékbe, mely ugyanazt műveli vele, mint előbb a patak, csakhogy gyorsabban. A bölcső olyan hosszas vályu-alakura kivájt fa, melyet folyton ringatnak fel és alá. Az alsó vége nyitva van, a felsőn lassan csorogtatják belé a vizet, mely a könnyebb homokot magával ragadja, a nehezebb arany pedig alul marad. A legnagyobb mesterség náluk már az, ha a sürü vizet fölhasználják arra is, hogy a bölcsőt ringassa.

Egy kapa, egy ásó, egy bölcső, — no meg az elmaradhatatlan brandy (pálinka) üveg és bagó — azok az eszközök, melyekre az aranyásó munkájánál szorul, s vagy odavész szegényül mint nyomorult, senki által meg nem siratott napszámos, vagy százezerektől dagadó tározóval tér meg övéihez.

Gr. Széchenyi Béla Szechuanban.

Nem rég jubilált «örökifjú» humoristánk Lanka Gusztáv nak van egy kis beszélye, melynek hőse egy dúsgazdag magyar gróf, a ki ezelőtt egy félszázaddal Szathmárból fölkerekedik, Budapestre ér három hónap alatt, s innen aztán három hét alatt Egyiptomba megérkezik, ott a bég előtt előadja utazása czélját, mely nem egyéb, mint a« egyiptomi bűvészetet tanulmányozni. Abég csudálkozik, hogy eddig mit se hallott Magyar- országról, mely bizonynyal a föld legelöhaladtabb országa lehet, mint a hol már minden egyéb jó megvan, csupán csakis még az egyiptomi bűvészet tanulmányozása hiányzik. Mikor azonban abbeli kérdéseire, hogy van-e Magyarországon tudóstársaság, színház, jó népiskolai oktatás, irodalom, sőt még arra nézve is, hogy vannak-e járható utak? — tagadó választ nyer, a hatalmas kényur ötvenet vágat bambuszszal a gróf úr talpára és visszaküldi őt hazájába, hogy «hozzon hazája gazdaságába kellő arányokat», és majd ha a legszükségesebb reformokat valósította, akkor térjen vissza az egyiptomi bűvészet hiábavalóságának tanulmányozására.

Hát ezt a kis visszaemlékezést most csak azért idézzük föl, hogy fölkiálthassuk, miszerint, istennek hála, azóta, körülbelül harmincz év óta, mégis csak nagyot haladtunk.

Akkor az e beszélykében rejlő czélzás találó volt minden részében; abban is, a mi főuraink üresfejüségét, hazafiatlan- ságát illeti, abban is, a mi hazánk átalános műveltségének borzasztó elmaradottságát illeti.

Akkor még abban is hátra voltunk, a miben való okulásért nem kelle külföldre utaznunk. Még utaink se voltak, s Európa egyik széle közelebb volt a másikhoz, mint néhanapján Szolnok városa Debreczenhez.

Főuraink is magyarabbak, hazafiasabbak és tevékenyebbek. Közszellemünk pedig annyira emelkedett, hogy ma már az oly nagyur, a ki egy drága paripa letevésével akarna külföldön a magyar névnek nimbuszt szerezni, társadalmunkban lelketlenné, mert nevetségessé válnék.

Ma már a kultúrái haladás majd minden terén mutathatunk föl egy a külfölddel versenyző mozgalmat. Ha már ma egy dúsgazdag föurunk megunja magát, léha gavallérkodás, üres, eszmétlen tékozlás helyett választ magának valamely nemesebb föladatot, keres egy hézagot a köztéren, és azt betölteni igyekszik.

Fölfedezetlen, ismeretlen messze világrészek fölkutatásával járulni az európai tudományosság kikerekitéséhez, egyike a legszebb föladatoknak, melyre a legmiveltebb népek közül is eddigelö inkább csak a számra nagyobbak és gazdagabbak kebeléből akadtak vállalkozók.

S ha már mainapság tőlünk még ez is telik, s találkozik magyar főur, ki az e nemii föladatok egyik legnehezebbjére és legmerészebbjére vállalkozik, ennek hire mindenesetre csak emeli a világban a föltevést előhaladottságunk és a kultura-népek közé való tartozásunk felől.

Óhajtanunk kell ennélfogva, vajha sikerülne Széchenyink nagy neve egyik örökösének amaz expedicziója, melyre az európai tudományosság gyarapítása végett vállalkozott.

A vállalat merész, de sikeres kivitele annál dicsteljesebb lenne.

Szakértő körökben eddig szinte lehetlennek tartatott a budhaista papi államot Tibetet, és kivált Közép-Tibetet, az ázsiai Kómával, L’Hassával, átkutatni. Eddigelö csupán két európainak, a lazarista barát Hue és Gabetnek sikerült a hatalmas Dalai Láma fővárosába hatolni. Egy másik utas, Margary Raymond Ágost, Manwinnél megöletett. Fejét egy hosszú póznára tűzték, s testét a folyóba vetették. Cooper, a kit a kalkuttái kereskedelmi kamra 1860-ban azzal bízott meg, hogy a havasokon át Assanig, Khina belsejében járható utat fedezzen föl, Junan határáig ért, de a khinai hatóságok határozottan eltiltották a továbbutazástól és vissza kelle térnie. Később 1870-ben átelleni irányból kisérló meg czélját és Indiából indult el Bathang felé, de Mejuból ismét vissza kelle fordulnia.