Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

VASÁRNAPI ÚJSÁG.

31. szám. 1899. 46. fvfolyam.

515

P E T 6 EI.

189 9. julius 30-án.

Irta Ábrányi Emil.

Fölolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen.

Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem.

De hozzá méltót nem mond senkisem.

Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk Ő hozzá képest, a ki maga volt A lobogó tűz ! A ki minden hangját Szivéből vette, a mikor dalolt!

Bengő kalász azóta is terem,

Azóta is van napfény, szerelem,

Azóta is száll fecske és daru,

A rónaság hozzánk se mostoha . . .

De a ki őket úgy szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha !

A hogy tavaszszal csillog minden ág,

S rázatlanul omlik a sok virág,

Mint fényes zápor, színes havazás,

A mint a szél a fák közt át-fuvall :

Aképen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról a dal.

Hajnalt-köszöntő friss pacsirta-szó,

Halk estharang, pusztákon bujdosó,

Sötét borúval szálló förgeteg,

Melyből tüzes villámok hullanak :

Ha ős erővel mindez dalba csengne,

Hozzá méltó dal ez lehelne csak 1

S ha minden rabláncz és börtön-torony,

Hol vértanúk senyvedtek egykoron,

Minden szabadság, a mi földön él,

Es minden zsarnok gyűlölő harag Elkezdene hozsannát énekelni:

Hozzá méltó dal ez lehetne csak 1 -K

Ki az, a ki hamvát sírva összeszedte ?

Senki ! Tán az Isten, ő maga temette.

El sem is temette — föl vitte magának : Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk : nagygyá lenni ráért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedélylyel Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot,

S aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.

Csupa lélek volt 1 Por nem maradt utána !

Hol a teste ? Nincsen ! Hol a lelke ? Itt van. Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban 1

Hol a sírja? Sehol! — Hol a dicsősége ?

Az egész világon ! S nem lesz soha vége !

PETŐFI FELSZÁZADOS EMLÉKÜNNEPÉN

Irta Illyés Bálint.

Felolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen.

Kiadj e sirról félszázadnak álma !

S ki könnyben ülsz e szent hantok felett, Hazám nemtője! szárnyaid kitárva,

A bérezek ormán ma büszkén lebegj! . . . A kincses Erdély legdrágább kincstára Nyílik ma meg, — s kit tőlünk elfedett: FöLél a nemzet hívó szózatára,

S lángszellemével e földet bejárja! . . .

Halljátok-e, mint dobban a föld kérge ? Petőfi égő szíve dobog ott . . .

Oh mily nehéz volt várni ötven évre,

A nemzedék mig új lángot fogott!

S fásult szivében, lelked égi fénye, Költők királya, — visszaragyogott. Emlékiden, hogy lelkesülve égve : Legszebb virágit fonja most füzérbe.

Ki vagy ? mi voltál ? az örök időnek Méhéből egy kipattant fénysugár !

Bearanyozni e bús hazaföldet,

A merre lantod zengő dala száll!

Dalodtól még a puszta szírt is zöldebb,

8 kinyílik a szív, a rideg, sivár.

Tündér kezek reá virágot szőnek :

Hitét, reményét egy dicsőbb jövőnek !

Te a szabadság zengő lelke voltál!

S álmából fölveréd a szolgakort;

Néped szivébe tüzsziporkát szórtál, Zsarnok kényén midőn porig hajolt.

. . . Szived egy tűzben, lángban égő oltár, Szabad hazáért, mely bálványa volt.

S melylyel szivünkbe uj eszméket oltál: Dalod ma is zeng, mint az örök zsoltár!

De ah, ez a hely nem a költők berke ! Ágyúk zenéje harsogott fel itt;

S vad harczi zaj vészhangja zúga szerte, Fölverve a völgy néma rejtekit!

A szolga hűség s a szabadság lelke Mért össze fegyvert, s ütközött meg itt.

S mig martalékát a halál seperte : Karddal kezében Ő a lantot verte . . .

PETŐFI.

Irta Szabolcska Mihály.

Felolvassa a szerző a mezőberényi Petőfi-ünnepélyen.

Soha jobban nem vágytam volna rá,

Hogy igazában jó költő legyek :

Mint most, mikor 0 róla kellene Mondanom éneket.

— Keresem a szót, a mivel ki tudnám Fejezni méltóképp’, hogy 0 ki? . . .

S zengő magyar nyelvünkön nem találok Szebb szót ennél: Petőfi !

Oh, mert e szóban minden benne van,

A minek itt lent örökélte van.

Az a dal, mely születés-idejében :

Már ott cseng milliók szivében.

Az áloé-dal, a mi úgy terem Nagy-néha nap, egyszer egy ezredévben !

0 az, Petőfi ! — s ha még idele,

A szabadságnak nem volna neve;

Ha csak akkor szállt volna le az égből: Bátran hívhatnánk most az 0 nevéről!

«Előre székely, kinek ősi véred De gz^zszor boldog vagy te, nemzetem !

Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér . Ha elfelednéd egyszer, hogy magyar vagy,

S szent büszkeségi a honvédi névnek :-lETC^ECK-JS

Tanuljatok meghalni a honér !»

S a költő lantján míg így zeng az ének, Szivökhöz mint ha villanyszikra ér :

A harczitűz mind magasabban éled, Tombolva, zúgva, mint a végítélet!

De ah, lepattant a lant drága húrja ! Beá csapott a zúgó fergeteg . . . Szegény hazánk is vórözönbe fúlva, Vergődik kínján, mint a lázbeteg.

De a letiprott nép feltámad újra,

S hódolni jön, dicső szellem, neked ! A nemzedék im’ itt élő tanúja : Hogy újra zöldéi fejed koszorúja !

Költők királya! csak szórd égi fényed ! Körül rajong ma ismét nemzeted.

Bideg közönynek álmából fölébred,

Lelked sugárit, hogy ha ráveted 1 . . . A korhadó fa, sarján újra éled,

És felvirúl, mint ifjú rengeteg! . . .

S sírod, melyen bús honfi könnyek égnek, Bölcsője lesz egy dicsőbb ezredévnek!»

Hegedűs László rajza Petőli költeményeinek az Athenäenmnál most készülő új díszkiadásából. PETŐFI ((AZ APOSTOL» CZÍMU KÖLTEMÉNYÉHEZ.