Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
516 VASÁRNAPI ÚJSÁG. S rabláncz csörögne megint kezeden : 0 érte, hogy tiéd volt valaha, A jó Isten százszor megváltana ! ... De dalban 0 nem magasztalható, Csak az ő dala hozzá fogható. Jelzőnek a szó Rá visszásra jő ki, 0 semmi más, — 0 büszkén csak Petőfi ! Egyetlenegy, az is marad halálig, Mig szabadságra, szerelemre vágyik. S egy boldog összhang élete, halála, Mint dalai örök hármoniája ! — Mikor rózsa-erdőben mendegél A halkan járó nyári esti szél, A hogy susognak a szél meg a rózsa : Az az ő lantján a szerelmi nóta. De mikor lelke, haraggal teli, «Rab nemzetek bilincsét tördeli», A hogy viharzik dala mennydörgése: Hasonlat sincs arra a mindenségbe Hogy cseng bele egy dal minden csatazajba! ő az, Petőfid ; a hogy sziláján Vad tűzzel zengi el ajka [badság ! Harsány himnuszodat, százszor szent égi szaS ugyan mit adnál Néki nemzetem ? Félek, nem adhatsz semmit, soha sem. Soká lesz az, mig 0 lesz a nagyobb, Mig a dicsőség Róla rád ragyog !. . . . . . Egy vágya van csak, s holnap esteiig: Segesvárnál hajh, az is betelik. Elnyeli végszavát az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej . . . Holtteste felett, fújó paripák Száguldanak át. Mígnem a mezőn «közös sírba rakják» Nagy dalnokodat, oh, világszabadság! Árván maradott magyar nemzetem, Oh, ne ilyen dalokkal ünnepeld Őt! Dalodra a kis madárka Lombja között reszket kéjben. S a legénynek, lánynak szive Bánatában nagyot dobban. Mennyi keserv, mennyi érzés Van egyszerű, bús dalodban ! S mégis, mégis benne vagyon Tokaj hegység tüzes bora, S magyarok sok szenvedésit Visszhangozza minden sora. Dalodban van a magyar nép Búbánata és vigasza. Hangzik, mint a zúgó vihar : Talpra magyar, hi a haza Palotákban és kunyhókban, Mint a villám, gyújt e nóta, 31. szám. 1899. 46. évfolyam. PETŐFI A NÉP KÖZT. — Révész Imre festménye. Oh, magyar alföld, ékes rónaság, Volt-e te rajtad azelőtt virág? Termett-e rajtad addig árvalányhaj ? Vagy Ő hozta csak mindezt rád magával ? Hát délibábod lett-e másmiből, Mint az ő lelke merengésiből ? ! Ő nézte rád ezer szépségedet S adta világgá hired-nevedet! Ő szeretett legjobban a világon, Légy érte hálás, édes pusztaságom ! Gyepszőnyegiden, homokodon át: Nődd be virággal a lába nyomát! — Hát te mit adnál Néki, nemzetem ? Emlékszel-e még a «Talpra magyar»-ra? A riadókra, a csatadalra ? Miktől kilobbant a szemedben Nagy, régi büszkeséged . . . — Hol, a ki mert gyávának nézni téged ?! Emlékszel-e még, A rád szakadó zivatarra ? Mikor magadhoz visszatértél, S egy fólvilággal szembenéztél? . . . — Hallod-e még ? Azzal emelj nevének Pantheont: Tartsd meg örökké szabadnak e hont! S hadd szálljanak a szálló ezredévek, Maradj te a Petőfi nemzetének ! PETŐFI. Walling Günther költeménye.* A szabadság tűznyelvei Te előtted ott lobognak, így estél el Segesvárnál Tyrtáusza Magyarhonnak. Daloltál, mint a csalogány S tigris voltál harczra kelve ! Küzdelmed mily hősi, lelkes, S dalod milyen édes, enyhe. Magyarok Anakraeonja S Tyrtáusza egy személyben, * Walling Günther az újabb német költők egyik legkiválóbbja. Meghalt 1896-ban. Ur és paraszt együtt harczol, Mit nem tett évszázak óta. Talpra magyar ! Ott legelői Küzd Petőfi első sorba’ ! S eltűnt, mikor hősi harcz közt Hull hazája véres porba. De a nép még most sem hiszi, Hogy Petőfi földben, halva. Lelke él a pásztortűznél, Lelke él a pásztordalba’. Nem hiszik, hogy tüzes lelkét Kiolthatta kozák dárda. Más hazába bolygott csak el S visszatértét várják várva. Várják, hogy majd visszajő még S vele Bem, a népnek apja. De csak akkor, ha majd újra Ragyog a szabadság napja. Feleki Sándor.
