Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
514 A HALOTT, KINEK SÍRJA NINCS. (Petőfi emlékének.) Költő ! égtél, mint csillag s leestél. Ily lángnak ha kialszik sincs hamva. Sem fagyasztó éjszak, sem kies dél Sírja nem lesz, ha lehull rohanva, Mindazt, a mi benne elmulékony, Felcsókolja enyelgő játékon Égi szellő s a menny tiszta harmata ! Két eged volt; egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét; Az első sugárt azon lövelted, S itt ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fekvél, Sirodat hát követelte Erdély : Boldog az, bírt élve, — holtan légy ezé ! Eljegyzett s mint féltékeny menyasszony, Rejt a sírva kereső anyától. De mit nincs erő, mely fogva tartson: Hol van lelked, költő ! a szent láng hol ? Oh, ha sírod s benn’ koporsód volna, Eöltépném, hogy felkeltsem alóla, S kebleinkbe gyújtsam ezt a szent tüzet! Kikeletkor a virágok szirmán Illatként repülj fel, költő lelke ! Majd az ifjú virágot szakítván, Illatával szerelmet lehel be. Szállj sugárként lányaink szemére, Szítván hűség szelíded hevére, Mint tanítják édes, édes dalaid. Ihletképen szállj le a homlokra, A mely izzik szent őrület lázzán ; Jöjj, mint tűznyelv az apostolokra, Honszerelmet égve magyarázván. Jöjj galambként, s mert te nem felejtéd: Olajággal annyi vér s verejték Gyöngyét jöjj törülni néped arczain ! Vagy, költőnek nyughatatlan lelke, Látogass meg szörnyű zivatarban, Mikor az ég fulánkot lövelve Sziszeg és öl irgalmatlan harczban, Poklon rést üt villámmal a mennyég, Belesöpri a föld felgyűlt szennyét, S a tisztult világra kék szeme mosolyg !... Bartók Lajos. PETŐFI. Irta Endrődi Sándor. Fölolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen. Hozsánna Néked, tündöklő Eszme! Egykor földi alakban Köztünk átrohanó Élet! Vakmerő, tüneményes Álom, Ki több pompát sugaraztál a világra, Mint mennyit az égi tetőkön Szétvillogtat az északi fény. Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem, Dalok kiapadhatlan, Örök forrása, Petőfi! Félszázada már, Hogy a segesvári csatatéren A Kiszely Géza gyűjteményében levő eredeti után. ÉVFOLYAM. Lant és kard kihullt a kezedből. Félszázada már. Csak röpke, futó perez Örök életed nagy időmutatóján. — Az emberiség történelmének Zúgó oczeánja fölött Komor madarakként Száll egyik század a másik után, S szárnya csapásaival Éjbe sodorja Mindazt, mi múlandó, mi veszendő, — De Téged, érczes erők hárfája, Mennyei dallam, Egyetlen ütése sem érint. Csengőn s tisztán zendűlsz át Az idők minden viharán S diadalmasan állsz meg A hanyatló századok düledékén. Homlokodon reszket Az égi betűkkel jegyzett titkos Írás : Szellemed nagy egésze Örökélő része az istenségnek, Mely a gyarló embereket A porból a csillagokba ragadja. Hozsánna Néked, földi csaták közt Attisztúlt isteni lélek, Mindnyájunk szíve melegéből Sarjadzó, dúslombú babérfa, Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk Ünnepelünk! -— De nem úgy, Mint elesett hőst, ki mögött a Múltak kriptavilágának Vasajtaja örökre bezárult, De mint a temetők hamvából Győzelmesen újjászülető jelenést, Ki eltépdesi végzete gyászát, Szétzúzza nyugalma bilincsét, S a halálban a halhatatlan élet Zászlóját lobogtatja feléd — Te, a beteg emberiségnek Megváltója, Jövendő! Üdv, üdv Neked, Soha el nem enyésző Fiatalság, Dicsőségünk lángszirmú virága: Petőfi, Petőfi ! Csak gomolyogjon, borongva, vivódva, Mint rengeteg árnyék, Csak nyomakodjék zord útja homályán Ivadék ivadékra, öltőre az öltő S kergesse a földi szerencsét, — Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak, Kik a bősz rohanás zavarában, Az olcsó árúk e zsibvásárján, Szívökben az éggel az égre tekintnek, S szózatos ajkuk a mennyei ének Tiszta malasztját Hullatja le vérző sebeinkre. Ha ki hall: döbbenve megáll S álmokat űzve Beleméláz a csillagos éjbe, Hol édes dalaid Nevető rózsái virulnak S csalogányod bűvös szava csattog, Mindenható, diadalmas, örök Szerelem. Csak rázza bilincse vasát S döngesse sötét börtöne zárát Érczöklökkel a rabszolga-világ ; Csak törtessen előre az árnyból Szétroncsolt rácsa szilánkjain át Az eszmék tündöklő dandárja : — Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak, Kik a hősöket, vértanukat Viharos dalod árjával — Mennyei gályákként — Röpíted az orkán tajtékán Az emberiség nagy czélja felé. Ha ki hall: fölvillámlik a lelke, S ujongva rohan be A tisztító zivatarba, Hol a te dörgő himnuszaid Hatalmas dallama harsog, És sassaid szálldosnak a napba, Mindennél szentebb, Hódítóbb, örökebb ideál — Lelkünk igaz istensége : Szabadnáy! «TALPRA MAGYAR». — Zloty Mihály rajza, YASAENAPI ÚJSÁG. 31 szám. 1899. 46.
