Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
86 oltására, midőn hirtelen a sikságról valami moraj vonta magára figyelmünket. — Rögtön felugrottam, lőfegyveremet elővéve, az erdő azon szélére mentem, honnót a moraj jött, s ott egy jelenet tűnt fel szemeim előtt, mely egész bensőmig meghatott. Egyszerre éreztem félelmet, csodálkozást s örömet a látottak fölött. Egy csoport elefánt tört elő az erdőből a homoksíkra ; ormányaikat magasra tartva s időnkint egetrázó ordítást hallatva, mig idomtalan lábaik alatt rengett a föld. Egyenesen azon pont felé tartottak, hol én állottam. Egy perez alatt tisztában voltam az iránt, hogy a vadak miért tartanak felém. Azon pont, hol én állást vettem, egyetlen volt, a mi éjiszállásul választott helyünkön keresztül az erdőbe vezetett. E tért mi most elzártuk sátrainkkal. Az elefántok ezt észrevevén, ösztönszerü futással tartottak felénk, minket onnan elriasztandók. Társaim Abdar és Madar rögtön oldalamnál termettek, s az utóbbi azon véleményben volt, hogy az elefántok vadászok által űzetve, az erdőbe akarnak más utón menekülni innét, honnét kizavartattak. — «Nem lehet másként, — mondá — a vadakat szűkebb térre szorították, honnét dühössé válva, kitörtek. Nézzétek csak, figyelmeztetett bennünket, midőn a mindig közelebb csörtető csordát figyelemmel vizsgálta, — ott az egyiknek nyakában dárda van.» A kezével mutatott állatot csakugyan én is rögtön megpillantva, láttam mint viszi az a széltől ingatott dárdát jobb vállán. Abdar figyelmeztetett, hogy az állatok dühösek ; ha bennünket észrevesznek, mindenesetre felénk fognak tartani s véres boszut államinak rajtunk. Pár perczig helyben maradtam s tisztán kivettem, hogy a közelgő csorda legalább 24 vadból áll, társaim azonban lélektelen futásban kerestek menedéket.— «A lovakat nem fogják bántani» — kiáltott Madar, midőn észrevevé, hogy én azokat kötelékeiktől meg akarom szabadítani. «Emberek üldözték a vadakat» — folytatá -— «s emberek vérezték meg s ingerlék őket dühre, az állatot nem fogják azok most bántani». Több szóra nem volt idő, mert a csorda mint a szélvész rohant előre, s már alig volt egy puskalövésre tőlünk. Nem messze tőlem egy nagy fa állott, oda futottam s arra iparkodtam fölmászni. — «Isten szerelmére, ne a fára!» — kiáltott a futásban reám visszapillantott Abdar, de én nem értém őt, s ha értettem volna is, tervemmel nem hagytam volna föl, mert áta- lában nem is volt többé időm, hogy első gondolatomat megváltoztatva, más tervet készítsek, mert a vadak már az erdő nyílásánál levő téren voltak. A fa, melyet menhelyül választék, tölgynemü volt, sima magas, hajlékony és lombtalan. Egyetlen reményem csak az volt, hogy a fa magas s elég erős leend engem, megtartani, s ez által az elefántok ormánya elől megmenteni. Épen elértem a fa koronáját s ott elhelyezkedtem, fegyveremet fölhúztam s lövésre készen tartám, hogy igy egészen védelmi állapotban legyek, midőn az első elefánt, épen az, melynek nyakában a gyilkoló fegyver volt, alattam elrohant. Könnyebben lélekzettem. —Ha ez elrohant — gondolám — a többi is azt teendi s mentve vagyok. De csalódtam. Néhány még távozott az első után, de most jött egy. Nehézkes léptei alatt a homok magasra szállt fel a levegőbe, s az iszonyú állat menhelyemhez érve, megállóit, egy sajátságos, csaknem győzelmi ordítást hallatott, s ezzel ormányát magasra felnyujtá utánam. A vad erősen átfogta a fát, melyen ültem, s rázni kezdő. Az állat, mely alattam volt, az egész csordában legnagyobbnak s legerősebbnek látszott, s valóban nem sokáig kelle várakoznom, hogy iszonyú erejéről meg legyek győződve. Mert már az első rázásnál a fa tövestül kezde gyöngén inogni, azonban ez semmi sem volt ahoz képest, a mi következett, ügy látszott, hogy ez első rázás csak kísérlet volt arra nézve, hogy a fa gyökere erősen áll-e ellent ? A jövő perezben azonban ormányát kinyújtva, párszor körültekeré a fát s erejének egész teljével megrázá azt. A fa rengett s mint a nád hajlott meg a gigasierő alatt. A második rázásnál reszkető kezemből kihullott a fegyver s a földre bukott; eddig legalább reményem volt, hogy golyóma agyába bocsátom a fenevadnak, s most e remenyem meg volt hiúsulva. Különben a fegyvert nem is tarthattam volna tovább, mert mindkét kezemnek egész erejét össze kellett szednem, hogy erősen megfogózhassam a fába s bizton maradhassak. Számítottam már arra is, hogy a jövő perezben ülőhelyemet el kell hagynom, s mint a gyermekek által rázott galyról a cserebogárnak, le kell pottyannom a fáról, mert az elefánt most oly erővel kezdé a fát rázni, mintha vihar akarná azt tövéből kifacsarni. Karom és kezeim elalélva, minden tagom reszketve, iszonyú szédülés vett rajtam erőt, smár-már lélekzetem kezdett kimaradozni. A kétségbeejtő pillanatban, midőn már tudtam, hogy le kell buknom, egy oly mentő gondolatom jött, mint minőt olykor az talál, ki életveszély között van. Ha lebukom — igy gondolkodám — mindenesetre képtelen leszek hirtelen talpra állani, s akkor menthetlenül veszve vagyok; de ha leugrom, nem lehetetlen, hogy az elefánt hátára ugróm s ott erősen megfogózhatom. Persze, ez igen csekély menekvési remény volt, de a fuldokló nem kap-e minden szalmaszál után is ? Használtam az állat egyik nyugvó pillanatát, istennek ajánlván lelkemet, leugrottam a fáról. Az ugrás sikerült, s én diadalmasan ültem az elefánt nyakán, épen válla és feje közt, s a kétségbeesés adta erővel markoltam erős bőrébe, hogy ott fentarthassam magamat. Alig vette észre a vad az én «salto mortalé» mat, s alig érezte nehézkes testén súlyomat, orrmányátlecsavarta a fáról s kinyújtva azt, hátrafelé forditá s iparkodott engem elérni, de sikertelenül; helyzetemnél fogva kívül estem veszélyes fegyvere hatáskörén. Az elefánt öt vagy hatszor ismétlő egymásután e e műtétet, de mindenkor sikeretleniil. Kétszer vagy háromszor kapott még aztán hátra s e hasztalan fáradság után magasra emelkedett testével, majd ismét négy lábra bukott, hívén, hogy elvesztve az egyensúlyt, le fogok esni. De ezen hadicsele sem sikerült, az ormány nem görbült oly erősen meg, hogy saját nyakáról letaszíthatott, s sokkal erősebben fogtam bőrét, hogy- sem lerázhatott volna. Most nem iparkodott többé a vad tőlem megszabadulni, hanem egy iszonyú orditás után, nehéz testétől kitelhető sebességgel indult meg s vágtatott velem. A többi elefánt eltűnt látkörcmből, hova lettek ? nem tudám, de sehol sem láthattam őket. < )riási paripám egy homokos, az erdőbe vező utón vágtatott velem, mely egy kiszáradt patak medre volt. Hihetlen gyorsasággal haladt az állat velem előre, trüsszögve és morogva. Pár perez múlva az áldozó nap sugarai egy előttünk csörgedező patakocska vizében törtek meg; paripám aggódás nélkül tartott egyenesen a patak felé, s oda érve, minden megütközés nélkül nekiment és sebesen haladt benne előre ugv, hogy a fölfecskendett viz engem egészen átnedvesitett. A patak nem volt széles, s pár perez alatt hátasom átkelt rajta velem. A túlsó part alacsony és homokos volt. A homokon tovább haladtunk. Alig egy negyed mértföldre erdő-sűrűség állott előttünk, melyet csak a befutott homokos tér választott el pataktól. Az elefánt mintha nem is látta volna a sűrűén álló tölgyeket, vágtatott egyenesen az erdő felé. Most vettem csak észre, hogy az erdőben előttünk tanyáznak a többi elefántok. Elvesztém minden bátorságomat. Ha az elefánt az erdőbe visz, menthetlenül veszve vagyok. Az erdő oly sürü s a fák lombjai annyira összekuszáltak voltak, hogy elke- rülhetlen lerántottak volna ülőhelyemről, s akkor a vad dühének ki vagyok téve. Összeszedtem egész lélekjelenlétemet s szét- tekintgetve vizsgálám a többi elefántok nyomait, de föl nem fedezhetém, s igy nem képzelhettem, hogy jutottak azok az erdő sűrűjébe. Óriási paripám iszonyú testével igen könnyen csinálhatott ugyan magának utat, mert a fák aránylag nem voltak oly vastagok, s az elefánt azokat könnyen meghajlithatá, s igy az erdőbe hatolhat, de mi fog akkor velem történni ? a legelső galy leránthat engem a vad nyakáról. De nem volt időm sok gondolkodásra, mert az elefánt hi-
