Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz

87

hetetlen gyorsasággal rohant előre, s mindinkább közelebb jutánk a vészhez, mely az erdő képében előttem feltűnt. Még pár perez, s mi elérjük az erdőt, és én az életem végper- ezét, ha csak valami csoda meg nem ment. Ekkor egy gondolat villant meg agyamban : vájjon nem jó volna-e, ha lassan lebo ■ csátkoznám az elefántról ? Nem lehetetlen, hogy a sebes futásban az elefánt észre sem venné, hogy könnyű terhétől szabadult, s talán tovább is futna eszeveszetten lovagja nélkül is. De a félelem, hogy talán mégis észreveheti menekvési szándékom, visszatartott eszmém kivitelétől.

A vad folytonos prüsszögése sa szájából folyt tajték azonban megayőzött arról is, hogy az állat nem csupán boszut liheg, s hogy az erdőbe rohanással nem csupán az a terve, hogy lovagjától megmeneküljön, hanem más s talán komolyabb szándéka is van velem. Talán valamely vadász egykor megsértő e vadat, s most a helyett az én ártatlan véremnek keilend boszu- ját kielégíteni; mert véletlenül én is ember vagyok, természetesen az ő ellensége.

E közben elérkezett az elhatározó perez, melyben mindenesetre kellett valamit tennem, ha csak nem akartam magamat elveszteni. Még csak nehány másodpercz s az erdőben vagyunk s én a halál fia. E perezben egy reménysugár hatott lelkemre. Visszaemlékeztem ugyanis, hogy egykor olvasám, miszerint az indiai elefántbirtokosok, ha állatjaik dühössé válnak s már semmiképen nem tudják lecsendesiteni, megölik Őket.

Nem tehetném ezt én is ? Legalább meg kellene kisértenem. Csak még vadászkésem, e jó kétélű fegyverem maradt meg oldalomon. Kihúztam hüvelyéből s erősen szoritám jobbomba. Ezután sebesen kutatni kezdem azon pontot, melyen keresztül az állat nyakszirtje alatt legkönnyebben sérthető. Némi boneztani ismereteimnek most vettem legnagyobb hasznát életemben. Vadászkésemet az elefánt nyakára helyezém, épen a fő és váll közé. Ekkor összeszedtem még megmaradt minden erőmet, két kézzel erősen megragadtam a kést s testem egész súlyával rá nehezedtem, s a dühös állat nyakába nyomni iparkodám. A kés hegye áthatott a sötét bőrön, s a most kettőzött erővel nyomott penge erősen hatolt be a húsba. Most a már húsban levő kés elég biztos fogódzómul szolgálván, egész testemmel a kés nyelén levő kezeimre feküdtem s a kést egész markolatig a vad busába nyomtam.

Az elefánt lassitá futását s egy iszonyú ordítást hallatott, reszketni kezdett, s mint a mészáros ^bárdjától homlokon talált óriás bika oldalt dőlt a homokba. En az esésre el voltam készülve, s a dülés perezében leugrottam az állatról. Ez a földön egyet ordított még. Mentve voltam !

*

Mi könnyebben lélekzénk, mert a kapitány elbeszélése után hajunkszála is felállott, s egy hatalmas. «éljent» kiáltánk neki, miközben poharainkat összekoczczantottuk. Nekünk úgy tetszett, mintha e perezben menekült volna meg, mert a kiállott vészt oly elevenen festé, hogy mi azt jelenlevőnek képzelők.

— Köszönöm ifjú bajtársim részvéteteket—folytatá Dunlap, mi közben fris szivarra gyújtott, — de minthogy már este van, sietek elmondani még az esemény végét is.

Az elefánt tehát elbukott, mint a Goliáth a pásztor parity - tyájától. A föld rengett bukása terhétől. Egy perezig mint szikla lefeküdt. Most elkezdett reszketni, tagjai kinyúltak s még egyszer fölemelé idomtalan fejét, ormányával erősen korbácsolá a földet, egy perez még, s az óriási állat dögölve feküdt előttem.

Sietve megfordultam, s társaimat keresni indultam. Nem sokára fölleltem őket, kik már jó ideje engem keresve tébolyog- tak ide s tova. Természetesen ők azt hivék, hogy a fenevad áldozatává lettem, annál nagyobb volt tehát örömük, midőn engem bár kimerülve, de életben feltaláltak. Midőn elbeszéltem az eseményt, javasolták, térjünk vissza s szedjük ki az elefánt fogait. Visszatértünk. Az erős fogakat kitörni nem volt könnyű, s mintegy két órai erős működésünk után sikerült az csak. Aztán lovainkat hoztuk elő, a vadállatot felütött tanyánkra huzattuk, hogy azt másnap magunkkal vihessük. Én pedig a tanyára érve, ledőltem s a kimerültségtől másnap reggelig édesen aludtam.

Szaszulics Vjerárol.

Szaszulics Yjera, ki Trepoff rendőrfőnökre tett lövésével Oroszországban a merényletek sorát megnyitotta, a kit azonban az esküdtszék fölmentett s aztán a muszka rendőrség üldözése elől külföldre menekült, most Svájezban él. Rochefort Henrik az ismert franczia hirlapiró most a következőket Írja róla :

Egy reggel — Szaszulics Vjera pőre után rövid idővel —■ titokszerü táviratot kaptam, mely fontos irat érkezését jelzé. Csakugyan kaptam is egy levelet, melyben tudtomra adatott, hogy Szaszulics Yjera sok ügygyel-bajjal átlépte az orosz határt és jelenleg Németországban időz, hol annyival is inkább nagy veszély fenyegeti, hogy Oroszországnak kiadatik, mivel az épen akkoriban elkövetett Nobiling féle merénylet a német rendőrséget nagyon fölingerelte. Kérdezték tőlem, hogy Genfben talál-e biztos menhelyet. A helyett, hogy előbb a genfi kormánynyal kezdtem volna diplomatikai játékba elegyedni, egyenesen Heridier akkori igazságügyminiszterhez mentem, kinek ismerém köztársasági érzelmeit. «Szaszulics Vjera» mondám neki, «Genfbe szándékozik. Ha Oroszország kiadatását követelné,mit tenne ön akkor?» — «Igen egyszerű dolog» válaszolt ő, «nem fogjuk kiadni». «De azon ítéletet, mely őt fölmenté»,— viszon- zám — «állítólagos formahiba miatt megsemmisítették s igy ő még mindig azzal vádoltatik, hogy Trepoff tábornokra két lövést intézett.» — «Minthogy nem lopás czéljából tette, volt a válasz, merényletét mi kétségtelenül politikainak tekintjük. De legrosszabb esetben, ha Oroszország nagyon fenyegetőleg lépne föl, az ön védenczónek megsúgnék, hogy menjen néhány napra egy másik kantonba. Aztán kerestetnők Genfben, Oroszországnak pedig kijelentenők, hogy lehetetlen volt ráakadnunk.»

— «De van még egyszerűbb mód is — mondám én, — a leány megváltoztathatná nevét és az idegenek névsorában nem találnának senkit, ki magát Szaszulics Vjerának jegyezte volna föl.»

— «Pompás» — válaszolá Heridier ur. «Mi csak azon néven fogjuk őt ismerni, mely alatt itt szerepelni óhajt.» — Vjerának már volt készletben egy álneve, ez alatt adta ki magát s a legnagyobb biztonságban lakhatott jó hosszú ideig Genf váró sában, honnan csak nem rég távozott el.

Ai orosz köznép.

Miért nincs Oroszországban forradalom, ha oly tűrhetetlenek az állapotok ? Miért van csak összeesküvés, lázongás egy- egy nagyobb városban s mért nem kel föl a nemzet a zsarnokság ellen ?

Sokszor volt már fölvetve az a kérdés, s mindig meg volt adva rá a felelet. A lakosság nem elég sűrii, egyik jelentékenyebb város száz meg száz mértföldnyire van a másiktól s az egész birodalom oly roppant területű, hogy egyik határa tüzben-láng- ban állhat, arról a másik határon még csak nem is tudnak. Ily viszonyok mellett nagy, egységes nemzeti fölkelésre gondolni sem lehet.

De a mi még ezeknél is nagyobb lehetetlenség színében tünteti föl a forradalmat, az a nagy mozdulatlan, nyers tömeg: az orosz köznép.

Az a nép, daczára hogy 1864-ben a jobbágyi szolgálatok alól fölszabadult, most is olyan, mint századok előtt. Nem tudja az szegény, hogy más országok népei más helyzetben vannak, mint ő; ő csak saját állapotait ismeri, azt hiszi, hogy máskép nem is lehet s ha érzi is sorsának súlyát, tűri azt, mint