Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

A

Megérkezésem után mindjárt másnap egy illatos boritéku levelet kaptam, az őrgrófnénak ideges kézzel irt, várva-váit levelét.

Bátyám éppen kávéját szörpölgetve, hírlapját olvasta; de a mint a levelet megpillantá, azonnal sejtette, hogy az valamely nőtől ered s mosolygva mondta:

— Ej, ej, öcsém . .. óvakodjál a mai világbeli nőktől!

— Bátyám ... házasságról van itt szó ... s e levél egy pártfogónőtól származik.

— De talán csak nem te vagy az, a ki házasodni akar?

— De bizony csak én. Nem akartam ugyan mindjárt követni jó atyámnak a tanácsát; de tapasztalva, hogy mindazok, a kik harmincöt éves korukban nősültek, kivétel nélkül megbánták, hogy tiz évvel korábban nem szánták rá a fejőket, nem akarom, hogy engem is késő bánat gyötörjön. Módomban van fiatal koromban megnősülni . . . ha egyszer föltaláltam azt a nőt, a ki iránt teljes vonzalmat érzek. Én azt hiszem, bátyám, valóban föltaláltam e nőt s ha önnek úgy tetszik, még e nap folyamában beszélhetünk felőle.

— Ne engedd magadat zavartatni; olvasd el először azt a levelet; én majd az én politikai olvasmányomban méiyedek el.

íme az őrgrófné levele:

»Kedves Léon, ha ezt a levelet elolvasta, csupán öntől függ, hogy Mariét nőül vegye, ha ugyan meg nem változtatta szándékát s a gyermek is megőrzi ön iránt eddig táplált vonzalmát.

Most csak az van még hátra, hogy elmondjam önnek, a lehető legrövidebben, hogyan van az, hogy én képezem Mariénak egész családját, a nélkül, hogy ő a legkisebb vérrokonságban volna velem. Egyik gyermekkori barátnőm, N. Noelie kisasszony, nyugodtan élt Versailles vidékén egy nyaralóban, midőn boldogtalan leánya, egy előkelő házból származott fiatal emberrel megszökött, minthogy barátnőm, a nem legjobb hírben állt fiatal emberről, mint vejéről, tudni sem akart. A szökevények távozásuk után pár hét múlva, Olaszországban keltek egybe. Én akkor Kómában laktam anyámmal, ki ott örömest töltötte a telet, mint ön is tudja. Noelie alig élt egy évig férjével, midőn ez hirtelen meghalt.

— 1524 —

Anyám, ki a megtestesült jóság volt, értesülvén egy levél által a szerencsétlen nő kétségbeesett helyzete felől, kit még kis gyermek korában ismert, hajlékába fogadta őt. Ott látott Marie először napvilágot, kinek létele fiatal, bánatos anyjának életébe került. Részben okozója volt halálának a férje elveszte miatt való örökös búsongás és rokonainak kérlelhetetlen hallgatása. Ezek látni sem akarták a leányát annak, a kit meghaltnak tartottak, mióta őket elhagyta. Miután ők semmi ellenvetést nem tettek, higyje meg ön, én készséggel vettem Mariét, mint fogadott lányomat védszárnyaim alá s igyekeztem e kötelességemet híven betölteni.

Azonban, kedves Léon, én akkor még nem voltam annyira öreg, hogy az óvatosságot bizonyos mértékig szem elől téveszszem s még igy sem kerülhettem ki, hogy ne suttogjon felőlem a rágalom. Kezemnek egyik kérője, ki tőlem kosarat kapott, azzal boszulta meg magát, hogy bizonyos olaszországi kalandra célzott, melynek én lettem volna hősnője. Ily rágalom annyira rossz hírbe hoz vala engem, ha ki nem veszem barátnőmnek egybekelési bizonyítványát s a Marie születési okmányát s nem igazolom a gyermek örökbefogadásának körülményeit; a midőn aztán egyik unokabátyám, miután először arcul csapta az alaptalan hír koholóját, párbajban is megszabdalta. Azt hiszem, nem a kardvágástól halt meg, hiszen a nélkül is a holtak közé lehetett már számítani.

Mivelhogy igen kellemetlen volt rám nézve e lányka családja felől való örökös kérdezősködésekre válaszolgatnom, Nizzában egy igen előkelő s közkedvességben álló nevelőintézetbe adtam őt nevelés végett. Ez intézetben, hol csupa angol és orosz leánykák nevelkednek, hittem, nem lesz az én kis fogadott-lányom kitéve annyi kiváncsi kérdezősködésnek, mely annál kellemetlenebb, ha a gyermek mit sem tud azokra felelni. Most azonban, midőn házasságról van szó, el kellett oszlatnom minden homályt.«

X.

A levél folytatásában, melyet felesleges végig előterjeszteni, az őrgrófné főileplezte előttem a vezetékneveket s bizonyos gyakorlatias részletekbe avatott be, a melyeket jó tudni. Egyébiránt a pénzkérdéssel éppen nem törődtem s csak később jutott tudomásomra,

hogy Marie, mint az őrgrófnénak törvényesen örökbe fogadott, leánya, örökölni is fog utána.

Noha az őrgrófné távolról sem emlékezett meg a Marie rokonságáról; azonban úgy véltem, nem fog kifogást tenni ellene, ha fölkeresem a nagyszülőket, hivatalosan értesítve őket unokájukkal leendő egybekelésemről s kérve tőlök a hasonló alkalommal elmaradhatatlan beleegyezést.

N . . . Noélienek a magaviseleté, nem rövidité meg — a mint hiresztelték — azoknak napjait, a kik neki életet adtak Az öreg pár, a kiket egy szép szombatnapon fölkerestem, s kik egészen elbámultak látogatásom fölött, még eléggé erőteljesek s egésségesek voltak. Edzedtségök és semmi érzelmességre nem mutató hajlamuk arról tanúskodott, hogy legalább is öthat nemzedékük folyvást vidéken lakott, a barmok közelében.

Midőn látogatásom célját előadtam, a nagyapa, a kihez különösen fordultam s a ki folyvást együgyűen látszott mosolyogni, nejének engedte át a szót, ki igy válaszolt:

— Uram, ön oly válogatott szavakkal él, a minőkkel mi válaszolni nem tudunk. A mi a dolog lényegét illeti, mindaz a mit ön most előttünk elmondott, kissé meglepő; hiszen mi nem is ösmerjük unokánkat. \

Semmi izgatottság nem volt észrevehető e nőnek sem a hangjában, sem arcán, jóllehet unokáját említve, leányának is eszébe kellett jutnia! Én voltam az a, ki remegtem, himeztem-hámoztam, kitéréseket tettem, nem akarva nekik nyersen előadni a valót, mely iránt ők oly közömbösek voltak.

Egyébiránt eme csalódásom nem igen hatott rám kellemetlenül. Nem is iparkodtam én ezeket az embereket megindítani, sem könyeket sajtolni ki a szemökből. Egyszerűen annyit óhajtottam nálok elérni, hogy beléegyezésöket adják unokájokkal leendő házasságomra nézve.

E tekintetben kötelezték is magokat, hogy semmi akadályt nem gördítenek utunkba, különben sem szokásuk — mondák — olyasmibe ártani magokat, a mihez semmi közük sincs.

Megköszöntem engedékenységüket, tisztelettel üdvözöltem őket, mit ők szintén nyájasan viszonoztak s eltávoztam. (Folyt, köv.)

Arany János temetése.

Október 24-én.

(S.) Az akadémiai palota gyászba vont oszlop- csarnoka tegnap csaknem egész napon át a gyásznak és kegyeletnek temploma volt. Azzá tette egy koporsó, melyet a magyar nemzet bánata környezett, s abban az a kihúnyt nemes szív, mely mig dobogott, mindig magasztosan érzett, s az a meghidegűlt kéz, mely annyi remeket irt.

Virágok, borostyán-koszorúk, aranyos szalagok, délszaki zöld növények közt feküdt ékes érckoporsójában a ravatalon. De e gyászpompa közt az ő alakja most is egyszerű maradt, fekete magyar ruhájában, élettelen arccal, ősz hajjal és szakállal.

Nagy kandelabre-ekből két oldalt szeszlángok lobogtak, mint áldozattüzek, a fekete lepelbe vont falakon a család, akadémia és Kisfaludy-Társaság gyászlapjai voltak körül tűzdelve. Egy szögletben magasan vált ki a Deák Ferenc gipsz szobra, emlékeztetve a jellemhasonlatosságra, mely e két nagy férfi közt volt. A lépcsők, oszlopok gyászba vonva. A koporsónál diszruhás egyetemi ifjak csak kardosán. A csarnok reggeli nyolctól délután kettőig folyton tele tolongó tömeggel, mely szakadatlanul mozgó kört képezett, mindig más-más alakokkal. Ember ember mellett a legsűrűbb csoportban. Megállni nem lehetett, csak egy pillantást vetni a ravatal mellé helyezett koszorúk halmazára s az élettelen arcra, mely fölött a halhatatlanság dicsfénye ragyog.

Öt óra hosszán át egész ostrom alatt álltak a palota kapui. A homlokzaton egyik ajtón bocsáták be, a másikon ki a folyvást hömpölygő tömeget, melyben a belső lépcsőkről csupán a fejeket lehetett látni. Nagy mérvűleg nyilvánult a részvét. Előkelők és szegények, nők és férfiiak, öregek és fiatalok egyaránt nagy számmal seregeitek össze.

Az idő kedvezett. Reggeltől estig a legszebb őszi verőfény sütött. A palota előtt folyvást nagy tömegek álltak. A házakra mindig több-több gyászlobogót tűztek ki, még pedig magán épületekre is számosat. Délután két óra után kezdték — legnagyobb

j gyászjelűl — felgyújtani a gázlámpákat azon az egész hosszú vonalon, melyen a menet átvonulandó volt.

A téren rendőrök hordozható korláttal tárták | fenn a rendet. A palotába sűrű csoportokban vonul- ■ be a végtisztességre menő kitűnőségek.

Midőn a koporsót bezárták s koszorúkkal díszítők, a csarnok, a széles lépcsőzet, a folyósók már tömve I voltak. Deák Ferenc temetése óta az értelmiség szine- virága nem volt úgy együtt gyászünnepen, mint most. Ott áltak a koporsó körül gróf Lónyai Menyhért az akadémikusokkal, gróf Andrássy Gyula, Haynald bi- bornok, Kállay Béni és gróf Kálnoky Gusztáv közösügyi miniszterek, Szmolka, az osztrák képviselőház elnöke, Majláth György országbíró, Tisza Kálmán kormányelnök, Trefort, gróf Szapáry, Pauler, báró Kemény Gábor, gróf Ráday és gróf Széchenyi Pál miniszterek, gróf Szapáry Géza fiumei kormányzó, Tisza Lajos kir. biztos, gróf Zichy Géza, (fekete díszmagyar ruhában), tábornokok: Graeff, Henneberg, Ghyczy Béla, báró Fejérváry Géza, Ge- lich Rikhárd teljes katonai díszben, Rómer és Fraknói apátkanonokok, Jókai Mór, (ki a Petőfi-társaság jövő évi nagygyűlésén fog Aranyról emlékbeszédet tartani,) Ráth Károly főpolgármester, Földváry Mihály alispán, báró Podmaniczky Frigyes a nemzeti színház számos tagjával, a Kisfaludy-és Petőfi-társulatok tagjai, több osztrák delegátus, képviselők, számos ur- hölgy, köztük Lónyay Menyhértné, nőegyletek ismert tagjai, művészek, köztük Huszár Adolf. Valóban, ha az, a ki ott volt, általában nem léteznék, akkor szomorúan állna a magyar műveltség ügye. És a ki ott volt, az mind szomorú szívvel, könyes szemmel nézett a koporsóra.

Három órakor a felső lépcsőkről érkezett meg a gyászoló család: a lesújtott özvegy, kit fia és veje vezettek, az unoka, a rokonok, a ház benső barátnői, a Csengery-, Gyulay-, Szalay- és Szász-családok nőtagjai, mind mély gyászban. Teljes feketében jelent meg a gyászoló gyülekezet is. Élénk szint nem lehetett látni, csak a koszorúk szalagjain.

A nemzeti színház énekkara bánatos dallammal nyitá meg a szertartást. Majd Török Pál szuperintendens mondott imát »az élet és halál fejedelméhez« ; aztán búcsúztató beszédet, elmondva a költő, az ember, a családapa nagy érdemeit, végül pedig saját ifjú korának boldog emlékét, hogy ötven év óta ismerte

a költőt, (oly régóta, mint e gyülekezetben tán senki más,) és segité őt (könyvek adása által) önmüvelődési törekvésében. »A mig élek — monda az ősz pap, mélyen elfogódva, — áldom emlékét, magasztalom nevét.« A »mi atyánk« elmondása után ismét gyászének zendűlt föl, az »Isten veled« szomorú refrainjével.

Majd Szász Károly mondta el, az akadémia megbízásából, megható emlékbeszédét, mely lapunk élén egész terjedelmében olvasható. Erőt vett megindulásán s hatalmas szónoki erővel, bár olykor mélyen elérzékenyedve beszélt. Szavai erős viszhangot ébresztettek minden szívben. Valamennyien újra könyekkel áldoztunk, e beszédet hallgatva.

Utána nehány pontból álló, de a szív veszteségének egész súlyát éreztető szózatát, úgy szólván egy búcsú fohászt mondott Gyulai Pál, a Kisfaludy-Társaság nevében. Emelt hangjában a legnagyobb fájdalom rezgeti. Látszott, hogy mily áldozatot hoz elvesztett barátja koporsójánál, midőn beszél, holott ő is — mint Szász Károly, elvonulni szeretne egy szögletbe, és ott némán sírni.

Gyászszózata igy hangzott:

»Oh, halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged színhelyét, fogadd búcsúját a Kisfaludy-Társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember hunyt el benned ; nagy elmédet csak nagy szived múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz kultusát egyesi- téd műveidben. A népköltészetből meritéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek s az egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó és újkor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. Ä magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar népjellem valóságos typusa voltál, minden erényével, gyöngeségei nélkül. Oh, mennyit vesztettünk benned, oh mennyi mindent takar a koporsó. (Itt a szónok hangját elfojtá a zokogás és csak tört hangon, szaggatottan volt képes befejezni beszédét.) A fájdalom elfojtja a szót, csak kényeink omlanak . . . Isten veled, Isten veled, Isten veled!«

Folytatás a mellékle ten.