Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
221 tették. Mert geniális nőnek születni a mi édes hazánkban a század elején mit jelenthetne mást, mint boldogtalanságot, a rózsafa sorsát, melyet rossz talajba ültetnek. Oly primitiv irodalmi viszonyok és társadalmi előítéletek mellett (Himfy szerelmeit csak titokban olvashatták a fiatal lányok) mint nálunk voltak a 20-as években, mivé fejlődhetett egy női genie ? Képzelje el valaki, hogy George Sand az erdődi kastélyban nevelkedik . . . Vájjon megírta volna-e Léli t, vagy akár Indiánét ?. . . Vagy ha Szendrey Julia az érvényesülésre oly alk lmas szabad és művelt Pádsban születik: kivonná kétségbe, hogy többre vitte volna egy pár éde>-bús költemény megírásánál ? A mi írónőnk azt olvasta, a mit a kezébe adtak s nem azt, a mit a lelke megkívánt. Elnézte a futó felhőket, az eget, a virágokat, — de mindég ugyanazokat a felhőket és virágokat. Környezete bár ábrándos és költői volt, végre is egyhangúvá lett Benyomá.-okkal nem igen táplálták lelkét sem naiv olvasmányai, sem az egyszerű gazdatisztek, a kik abban az érdemetlen megtiszteltetésben részesültek, hogy ez a lány rájuk vetette néha okos, merengő szemeit. Rossz idő ben és rossz körülmények között született s nem csak azért volt szerencsétlen, mert korán temette el férjét egy bizonytalan sírba, de mert a mostoha körülmények közt oly hamar temette el lelke dalos kedvét is. Pedig nagyMphetságe volt. A kik figyelemmel olvasták naplóját és verseit, lehetetlen, hogy rá ne bukkanjanak azokra a gyönyörű sorokra, melyeket ez a ge niális asszony megíratlan hagyott. A mit megírt, csak azt sejteti, hogy mit írhatott volna meg. Naplója szentimentális ömlengéseiből még így is ki-kicsap a íorró érzés lángja s nem egy verse van, mely őszinteségével, erejével, fordulatosságával s a forma és tartalom benső összhangjával ma is megragad bennünket. Hogy fantáziája szűkkörű és hasonlatai csak a virágok, felhők és fonnyadó lombok képeiig érnek? Sas volt, a ki a helyett, hogy repülni tanúit volna, kalitkába volt zárva. Ha ez az asszony azok között élt volna, a kiket Sainte-Beuve a »Társadalmi arczképek«-ben oly szépen jellemez, hiszem, hogy sokra vitte volna s a franczia író a legragyogóbb fejezetet neki szenteli, így — csak naplót vezethetett a profán világ számára, naplót, melynél különbet azonban hasonló körülmények között egy geniális nő sem írt. Szendrey Júliának ez a tragédiája, s e föltevésben csak megerősít bennünket az, hogy a maga elérhetlen dicsősége helyett egy oly férfi oldalán talált menedéket, a ki szívbeli nagyságával még az övét is messze túlszárnyalta. Az erdődi vár »ábrándos csalogánya« írónőnek született, de asszony lett belőle; szerencsétlen és szánni való asszony, a kiről írván, szeretném, ha szivárvány színekbe márthatnám a pennám és lepkék himporával hinthetném be soraimat . .. Keményfi, * Petőfi Zoltán. Állítólag megszállta az ő lelkét is az utolsó pillanatban a ki égett szivű, blazirt embereknek a humora s a halálos ágyán felsóhajtott volna : »Én elmondhatom magamról, hogy 20 éves koromban, ifjan halok meg végelgyengülésben « Nagyon valószínű, hogy ez a mondás nem tőle származik, hanem forgalomba jött csak úgy, mint a többiek, melyek a nagy és nevezetesebb embereknek az é.etéhez tapadnak a nélkül, hogy az illetők tudtak volna valaha felőle. A halálos ágyon valamivel szerényebb módon viselkedik az ember, s mikor már megérezzük a fejünk fölött megjelenő fekete angyal karjának a suhogását, a nagy útra való készülődés utolsó ünnepélyes óráiban aligha jut valakinek eszébe a hatásos pózokra és találó idézetekre gondolni. A romantikát az élők túlcsigázott fantáziája készíti az élők okulására vagy halandó társunknak a jellemzésére, a ki azonban a halál órájában, még ha Rabelais vagy Voltaire is volt a neve, egyforma szerénységben, megüvegesedett szemekkel. verejtékes agygyal s a védtelen- ségében magára hagyatott ember féléimé nek kifejezhetetlen vívódásai között várja be a kikerülhetetlen vég közeledését. Ha gondolt valamire ez a szegény fiú az ő utolsó óráiban, bizonyára a rövid, eredménytelen múlt volt az, melyen olykorolykor eltűnődhetett. Mert abban van szomorúság, tragikum, tévelygés, kapkodás, tragikomédia, fátum, predesztináczió és megint csak szomorúság, melynek minden mozzanatára oda illeszthető komor refrain gyanánt az állandó jelige: óh, ha mindez másként történt volna! Mert neki az volt az egyedüli szerencsétlensége, hogy a Petőfi fiának született, s ezért a vélet- lenségért hamarosan és keservesen meg kellett bűnhődnie. Talán még így is gyöngéd sziveknek a vezetése mellett jó bankhivatalnok, egyetemi tanár és többszörös akadémikus válhatott volna belőle, a mint megesett az már gyakrabban a nagy emberek fiaival, kik még idejekorán megtértek a közönséges emberek közé és felszabadították magukat az apák szellemének a varázsa alól. Ennek a fiatal embernek azonban valószínűleg senki sem beszélt mélyebben a lelkére. Úgy volt, mint a megigézett emberek, kik akaratlanéi is a lelkűkbe szuggerált parancsok szerint élik át életüket a nélkül, hogy egyéniségük a maga igazi természete szerint bennük valaha szóhoz juthatott volna. Előtte ott lebegett az atyja kalandos pályája, szellemének halhatatlan alkotásai, s ő, a gyönge, naiv fiú érezte és sínylette egész életén keresztül ennek a hatalmas hatásnak minden elementumát, mely nemcsak őt, hanem egy évtizednél tovább költészetünket és költőinket is a maga elbűvölő varázsába kerítette. S éppen azért a mily szomorú, épp oly érthető Petőfi Zoltánnak az élete, ki az ő diákos nagy- zolásával félreértette atyjának az életét, színészkedett, kicsapatta magát az iskolából, verseket írt, aztán megint csavargóit, s tönkre tette az életét csak azért, hogy hasonlóvá legyen az ideálhoz, mely az ő földi pályáját kimúlása napjá'g megszabta Nevének még így is, az atyja halhatatlan varázsa révén, volt annyi dicsfénye, hogy megkülönböztetett, kitüntetett és tisztelt személy volt mindenütt, a hol csak megjelent. S ez a szerencse is, mely más számító, okos embernek fényes jövőt nyitott volna pályájához, neki ismét c^ak kárára és újabb szerencsétlenségére vált. Az elkényezteteit fiú itt sem tudta meg érteni, mennyi szól az elismerésből a Petőfi fiának, s mi illeti őt meg jogosan az ő egyéni értékénél, fogva. Mikor a fa usi tánczmulatságokon a parasztlányok és legények között »népieskedett«, vagy mint jelentéktelen vándorszínész a fényes költői pálya képzelt mámorában, a Petőfi név dicsőségének a ragyogását élvezte, — még nagyobb végletekre ragadtatta el magát, s az ünneplőkkel együtt, kik szintén hozzájárultak az ő korai elpusztulásához, — vége-hossza nem volt ilyenkor a zajos vigadalmaknak. Pedig egy őszinte, jóakarata, komoly szó, egy szerető otthon, aggódó sziveknek a részvéte talán még ezt a veszni induló életet is megmenthette volna. Talált-e egy ilyen igaz lelket barátainak és ismerőseinek a milliói között, nem tudom. Legalább is valószínűtlen. Petőfi Zoltán, kiről atyja, születésének a napján az apaság boldog elragadtatásában így írt: Ugy-e, ugy-e kicsi fiam, ha majdan, Én a sorbúi kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltőd legalább helyem.. . meghalt ifjan, huszonkét éves korában s atyja kérdéseire nem felelt. Tudjuk, hogy a szegény »kicsi fiú« mit valósított meg az apa sovárgó álmaiból. Zajos pályafutása után meghúzódott egy csöndes hónapos szobában s a tüdővészes betegekhez képest aránylag elég közönyösen viselkedett. A magányosság komoly óráiban, mikor 1
