Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
220 HÉTRŐL-HÉTREHrúz Mária. Milljom esztendők szédületes sora kellett a természetnek a végből, hogy a sok szervetlen anyag keveredéseiből kihozza végre az első szerves atomot, a mely belső erőtől hajtva moz- dúlni birt. A véghetetlen vizek felett s a kopár sziklák véghetetlen sorai felett az Úr küldöttei tovaszárnyaltak hirdetni az Isten örömét: »Teremtettem életet!« Ez volt a hatodik nap. A legnehezebb munka napja. Milljom esztendők teltek el ismét, hogy e mozdúlni biró semmiségek keveredéséből kinőttünk mi: a világ koronája. És ezredéveknek légiói röpültek el fölöttünk, a míg közülünk kinőtt végre százezer véletlen szerencsés összetalálkozására a költő-óriás, a ki meglógta egy nemzet szivét s a ki meg fogja hódítani a földgömb minden népét. Érzem a szánalmas vakságot, a mely elfog bennünket, valahányszor az élet titkait akarjuk kutatni; de egyet jól tudok, hogy az isteni munkában, a mely teremtette Petőfi Sándort, annak az igénytelen tót szolgáló leánynak, a kit Hrúz Máriának kereszteltek oda fent Turóczmegyé- ben, nagy szerepe volt. Hogy elment szolgálni, Turóczmegyébőléppen Maglódra, hogy itt éppen Petrovics István nevezetű székálló legénytől vásárolta a húst gazdája konyhájára, hogy a daliás székálló megszerette az igénytelen szolgáló leányt, hogy elhagyta az első imádottja, Lángi Sámuel, a czipészsegéd (az Isten áldja meg) s hogy végre is Petrovics Istvánhoz ment férjhez: mindezek azt mutatják, hogy ennek a leányzónak az isteni gondviselés munkájában nagy szerepe volt. Véletlenek sorozata-e, vagy a gondviselés munkája, hogy semmit sem vétett el f — Mindegy. Az irodalomtörténet tisztelettel emlegeti ezt a furcsa nevet: Hrúz Mária. A legnagyobb boldogság érte, a mi asszonynak a földön és a mennyben juthat: a fia érdemein emelkedett a halhatatlanságra. Én hiszem azt, hogy a költőnek azlol- vasói is, a barátai is, az apja is, a testvér- öcscse is, a fia is, a felesége is (óh, az éppen) sokszor gondoltak arra: Hálát adnék az Istennek, ha olyan verseket tudnék írni, mint Sándor; ha elhomályosíthatnám a hírét! . . . De tudom, hogy ez az asszony csak erre gondolt: Hálát adok az Istennek, hogy ő a fiam. És nem azért érzett így, mert analfabéta volt, a ki nem tudja, mi a költészet; hanem azért, mert anya volt: »a legszeretőbb anya.« ix. * A jó öreg kocsmáros. »Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony, köpczös mészárosra, a ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta. Az az én apám .. .« írja egyik levelében a nagy költő, a ki elsőnek szólaltatta meg a mi költészetünkben a fiúi szeretet meleg hangját. Petőfi, noha »szerencsétlen pályaválasztása« miatt többször összetűzött az alacsony, köpczös mészárossal, a ki később mint kocsmáros gyönyörködött poéta-fiának növekvő dicsőségében, mindig rajongó szeretettel emlékezett meg a szigorú öreg emberről, kinek nem egyszer megfürösztit arczát szemei könnyével. A költő, a ki külsőleg édesanyjára hasonlított, úgyszólva egész teljességében örökölte apja heves, lobbanékony és elhatározásaiban megingathatatlan lelkét, pompás elbeszélő képessége, előadásának derűs frissesége és mindenekfölött megfigyeléseinek eredetisége rendkívül szerencsésen fejlődött ki a csodás tehetségű fiúban. A költő egész szive, gazdag lelkének minden meleg fénye visszatükröződik azokban a kedves, bohém vonásokban, melyeket a jó öreg koesmárosról följegyeztek a Petőfi-család életírói. Jóllehet élete a folytonos csapások gyászos sorozata volt, a poéta-lelkű öregember, a kinek egykor: FARKAS ÖDÖN. Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának — de a kinek pénzét később a hitetlen emberek csalása, házát a Dunának habjai vitték el\ a sors kemény, kétségbe ejtő megpróbáltatásai között se veszítette el lelkének a naivságig menő idealizmu- sát, az élet szeretetét s szivének nemes felhevüléseit. A szabadságharcz viharaiban lelkesedve fogott fegyvert az öreg ember. Ekkor írta Petőfi A vén zászlótartó-ról: S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig-alig bírt elvinni lába, Ellenséget űz mostan serényen Ifjúsága régi erejében . . . Mély, csillogó kedély, jóságos, meleg szív: ime ez volt a vén zászlótartó, a Petőfi-család másik poétája. Tg. * A Julia tragédiája. Ha it: lenne a nyár, Diderot tanácsát követve szivárványszínekbe mártanám a pennám és lepkék himporával hinteném be a Szendrey Júliáról szóló írásomat. Mert asszony volt, akármennyire látszott is férfiasnak. A naplójában olvasható intim vallomásokban, ezekben a végtelenül gyengéd és subtilis sorokban egy nagyon is érzékeny női szív érzései rezegnek át. Férjhezmenetele, a mikor imádott Sándorát a szülői akaratnak ellenére is követi, melyet mindaddig tisztelni és szeretni tanult meg a várkastély magányában, arra vall, hogy lelke mélyéig nő volt, mert így csak nő tud szeretni. Aztán azok a lázas kérde- zősködések, izgatott kutatások férje halála után, csüggedése, féltése, szerető gondja gyermeke felett, majd újból férjhezmenetele stb. világosan dukumentálják, hogy itt asszonynyal van dolgunk. A mi férfias vonás a lelkében és extravaganczia a tetteiben volt, az részint genialitásának, részint óriási szenvedésének a következménye. Szana Tamás és Endrődi Sándor finoman elemezték a fájdalomtól lelke egyensúlyát elvesztett nő tetteinek belső rugóit s tragikumának magvára okosan mutattak rá. De én azt hiszem, hogy e mag kettős s Szendrey Julia igazi tragédiája nem is abban van, a mit átszenvedett, hanem abban, a mit — nem élvezett. A dicsőséget értem — Az erdődi várkastély regényes csöndjében álmodozó barna lányka lelkében egy nemes vágyódás parazsa szunyadott: a dalolásnak, a költésnek hevülékeny zsarátnoka. Születésekor ott voltak a múzsák, hogy megcsókolhassák halvány homlokát. És rácsókolták a geniálitást és szerencsétlenné
