Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
> És e pusztaságban, riasztó magányban, Hidegen boruló alkonyati árnyban Kunyhója előtt áll egy csüggeteg alak: Az utolsó ember a magyar ég alatt! Örömtelenűl néz körül a semmibe, Nem vigasztalja már a földön semmi se; Az égen sincs mit keresni szemének: Ott a magasság még gyászosabb, setétebb! Nagyhírű királyok, hadintéző hősök, Bölcs tudósok, édes-szavú hegedősök: Még azok is mind, mind elfeledve régen, Egyiknek sincs fenn már csillaga az égen! Csak távol nyugaton, hol a láthatár van, Kóvályog egy halvány csillag egymagában; Azon is jól látszik, hogy fenn soká nem lesz: Lemegyen maholnap, le a többiekhez . . . Látja az utolsó magyar e csillagot, Álmodozva, mélán nézi, a mint ragyog; Érezni kezd lassan egy kis melegséget, Serkennek lelkében szunnyadó emlékek: Nagy szabadságharczok, a mik szájról-szájra, Mesés múlt időkről öröklődtek rája, S mialatt éledez zsibbadt agyvelője, Gondolkozik hosszan, dorongjára dőlve; Valami félisten neve kerülgeti, Kiről a hagyomány sokat mesélt neki; A ki elborítva rettentő sebekkel, Valamikor . . . hajdan . . . dalolva esett el. S még a dalokból is itt-amott, elvétve, Mintha emlékeznék egy-egy töredékre, Mely hol a hazáról, hol a szerelemről, Majd édes-lágyan, majd viharosan cseng föl. Az a csillag pedig ezalatt ott távol Mintha fényesebben sütne a homályból; Hunyorgó világa mintha éledezne, Mintha sziporkáznék, szinte sisteregve: Mintha csak szerető részvéttől sugalva Tekintene le az utolsó magyarra, Majd pedig féktelen bősz haraggal nézne A világra zsarnok békót vető télre; S mintha hallszanék is fenyegető szava: Mert az a csillag — a Petőfi csillaga! 215 Ötven év múltán. A Jókai Mór levele. A bevezető beszédet írta és elmondotta: Bartók Lajos. Erdély — Magyarország Helvécziája. Szabadság van vetve völgyeibe és szabadság koronázza bérczeit. Ügy adta a magyarok Istene -— ez első várát a honfoglalásnak, hol Attila utódai tárt karokkal s közös harczra kivont kardokkal fogadták Árpád daliáit, — úgy adta a magyar szabadság, nemzeti élet utolsó sziklaváráúl. JÓKAI MÓR. Ide jött él a Petőfi-Társaság; az Emkének, az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaságnak jött — a Petőfi legszebb emlékéül — testvéri üdvözletére, mint egyik bajtársi kard rávillan mosolyogva a másikra, melyek kulturális fegyverek lévén, —- vérnek rozsdája egyikhez sem -apad, csak a diadalnak, a dicsőségnek sugara. * Egy arab közmondás azt tartja: »Az idő minden tárg.ygyal daczol, de a gúlák az idővel daczolnak.« A mi halhatatlan Petőfink pedig azt zengi egy fenséges ódájában, hogy a legklasszikusabb nemzetek is eltűntek, mint városok, melyeket a tengerek árja benyel, de magasztos szellemüknek két orma, mint két torony, kilátszik e ten gerből, e két torony orma H o- mér és Ossián. A magyar nemzet klasszikus világán is összecsapott az idő tengere, hogy aztán fölötte a nemzeti újjászületés, a jövő hatalmas gályái evezhessenek a biztos nagylétet Ígérő kikötő felé. Lezajlott politikai viharainkból a nemzet géniuszának két ily Istenektől ihletett kifejezője emelkedik ki épséges diadallal, mint az idővel daczoló pyramisok, mint két világítótorony a zajgó hullámok fölött. És ők mind a ketten egy korszaknak voltak hősei, két legkiválóbb bajtárs a szellemvilág harczában. Az egyik ő maga, a kit most halálában megistenűlve ünnepelünk, Petőfi Sándor, kinek költői pályája s azt kiegészítő halála egy csodálatos legendát alkot, mely a hősregék letűnt világából ragyog vissza ránk. A másik akkor alkotta meg szelleme dicsőségének my- thoszát, midőn a sivár való minden lendületet, minden reményt megtagadott a legyőzött magyar nemzettől^ a hétköznapok homoktengeréből emelkedik ki a másik pyramis, daczolva nem a halállal, hanem a halhatatlanságra irigyebb köznapisággal, s ez Jókai Mór. Nincs egész korszakunkban senki, a ki termékeny nagyságra e két nagy névhez volna hasonlítható, hozzájok fogható. Az egész művelt világ ismeri őket, s a hol nem ismerik, ott kezdődik a műveletlenség. Az egyik óriásnak eleme a harcz volt, a másik a békében tudott győzni. Tűzön és vizen győztek együtt, hogy az eget meghódítsák a magyar földnek.
