Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz

214

Nem eső az, nem harmat az:

A magyar nemzet könnye hull'. Mely a mily ritka, oly igaz: Petőfi meghali\

A sötét sírnak mélyiben Kél csodás hangzavar: Csörögnek rozsdás fegyverek. Mozdul sok béna kar

S felhangzik mélyen, hosszasan: »Ébredjetek! Ébredjetek!«

Hű néppel érez hű király — Magyar király és népe egy!

Dalos Petőii hike zeng;

»Virúlni látom e hazát!

A múlt viszályt ne lássa szem, .Miként az én szivem porát!« —

És hogy Petőfi szelleme Ne szálljon égbe egymaga, Honvédlelkek körülveszik.

Mint disz-őrangyalok hada . . . Oh, szép honunk, dicső honunk!! Ne sújtson több veszély! Térdünkön így imádkozunk:

»Hazánk örökre élj\«

Álmatlan éj.

Irta s a kolozsvári Petőfi-ünnepen elszavalta- Jakab Ödön.

Lámpám halk, éjféli árnyakkal vesződik,

Fáradtan teszem le kezemből Petőfit,

S kábult, izzó fővel az ablakhoz állva,

Kibámulok az éj bús sivatagába.

Millió kis csillag lobog fenn az égen,

Millió kis csillag lobogását nézem,

Váltig találgatom: melyik csillag kiér Vájjon melyik lehet ott a Petőfié ?

Mert rég por lett ugyan már a költő teste,

De csillaga azért még nem tűnhetett le,

Hisz’ mióta bolygok itt e földi téren,

Mindig úgy hallottam dalban és regében,

Hogy csak akkor megy le az égről csillagunk, Mikor ide lent mi magunk is meghalunk.

S ki mondja, hogy akkor halunk meg itt, mikor Visszatér a porba pihenni, a mi por?

A koporsó után hosszú még az éle:!

Csak az érte el itt az igazi véget,

Kinek az a szív is temetőbe szállá,

Mely legutolsónak emlékezett ráia.

És a mint borongok, tűnődöm magamban, Egyszerre csak elvész a világ alattam;

Képzeletem szárnya megemelint lágyan,

S útra kerekedem a nagy éjszakában.

Repülök, suhanok, át roppant időkön,

Sötéten veszteglő távol jövendőkön;

Garmadába rakott évezredek^orma Gyorsan maradozik el mögöttem sorra,

Késő messzeségben míg végre megszállok,

S látom a csendesen haldokló világot.

.... A bujdosó nap már elaggott erősen! Mosolyogna még, de mosolya erőtlen.' 1 Az égboltra többet akár fel se jőne,

Úgy sincsen sok haszna a földnek belőle!

Melytől egykor buján bomlott a kikelet,

És sárgult a kalász kövér dűlők felett:

Lankadt a verő fény, évről-évre rőtebb,

Tél lett a méla ősz, a tavasz meg ősz lett, Enyelgő szellőkből vad viharok lőnek,

Takaródét fújva itt minden élőnek,

Hogy menjenek haza, le a föld ölébe:

Este van, munkának, mulatságnak — vége!

S én Istenem, mi le.t szép Magyarországból! Mogorva világa hallgatagon gyászol.

Bár egykor éltemnél drágább volt szivemnek: Még én is, még én is alig ismerem meg! Meztelenül égbe meredő hegyeken Dalos, víg erdőit hiába keresem!

Rengeteg rónáin bús árvaság borong:

Sem pásztortilinkó, sem egyetlen kolomp! Játszi délibábja, ki tudja, merre jár? Elköltözött az is, mint a vándormadár.

Mit is csinálna itt, hol nehéz hóréteg Húzta bé vastagon a sík mezőséget?

Csak itt-ott olvadoz egy foltocska, gyéren, Hová egy-egy forróbb szivet ástak régen.

GR. ZICHY GÉZA.

t