Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 19-es doboz
213 Dermedt tagjával gazdag és szegény Gyönyörben reszket sírja fenekén. És búg a hang, a rejtelmes, csodás: »Föltámadunk/« Mily édes bíztatás! Egy sír marad csak hangtalan, komor, A mit cherub hiába ostromol. Nagyot dobbant rá fényes, könnyű lába: »Alvó, lelelj hát !< Am ez is hiába. És most a legszebb szól hozzá kévéi yen: »Parancsolom az Úristen nevében, Adj visszhangot hozsánnás szónkra!...« Végre Mozdul a hant s ily válasz dong az égre: »» Van még szegény, kinek az ég alatt Alig jut egy kis betevő falat, A míg mellette őrülten mulatnak Más emberek, kik milliókat adnak Habzó borokra, lóra, szeretőre ? Van még a földnek rabja, börtöne ? Van koldus, árva, sínylődő beteg? Ha van még, engem föl ne költsetek! Föltámadástok átok-számba megy, Ha föltámadni és szenvedni egy. ... Ha minden az lesz újra, a mi volt, S elölről kezdünk minden bűnt, nyomort! Mért tudjam azt, a mit már elfeledtem, Mikor nyugodt, boldog halottá lettem.... Mért tudjam újra, gyötrődvén bele, Hogy a világ bánattal van tele ? Föltámadásra akkor hívjatok, Ha minden ember boldogulni fog, Nem ékes ranggal, büszke ősi névvel, De a tulajdon igaz érdemével! Föltámadásra akkor hí vjutok, Ha mindenütt, a hol nem gúny a jog, A föld gyümölcsét egy tormán szedik, S élhet mindenki, a ki születik! Ha nem lesz többé birkanyáj a nép, A ki parancsra vágóhídra lép : Ha megbukik íuríang, a Iá valóság És nem lesz más hatalmas, csak a jóság; Harczban nem omlik ezrek drága vére, S csak a tulajdon szerető szivére Hallgat az ember, soha semmi másra, — Majd én is vágyom a föltámadásra /««-----TV * * Petőfi szelleme. (Cantate.) Szövegét és zenéjét írta: gróf Zichy Géza. Öli, hagyd látnom nekem A felmagasztalt szent hazát; Akkor nyiljék egem!* 'S legyen tehát!« Hadúr kiált. Csak dúlt a vad csata Bajtársak meleg testén, És megdobbant a föld Oly sok vitéz el estén; Mely nem szivet talált. Azt nem h hívták sebnek; Nem látott a világ Erőset erősebbnek, — S meghaltak mind! . . . Elnémult már a csatatér, A hideg hold ragyog, S a földre dűlt testek fölött Sírnak őrangyalok. »A mennyország övék legyen!« Mennyből Hadúr kiált, S fehér fényben, mint lepkeraj. A hősök lelke szállt; De egynek hangja felzokog: »A haza sorsa bánt! Oh, hagyj a földön, nagy Hadúr, Hazámban, őr gyanánt; Hazámnak lelke én vagyok, S megindul másnap reggelén A lassú gyászmenet: Úr, szolga, béna, ép együtt Temetni jöttének; Egy közös sírnak mélyibe Hősök testit teszik. Csak egy áldott hiányzik, azt Hiába keresik — — * Petőfi tán nem is halott!« . . . Karddal kezükben alszanak A bátor hősök ott; Petőfi lelke szerte száll — Ah, csak nem nyughatott! Bújáról néma dalt susog A lomberdő — magány; Pásztor tiizében 0 ragyog S szól ajkon, furulyán; Hiába jönnek évszakok: E hon bús, elhagyott! Hányszor virúll ki völgy, halom, Engedt az ér s fagyott, S hányszor vonult felette át Csilla^sereg s a hold; Leányajak s dalos madár Már hányadízbe’ szólt! . . . De csitt! Mi cseng? De csitt! Mi zeng ? A nép remélni fél: Éjszak feiű! Egy hir kerül; »0 él, Petőfi él !« A sötét sírnak mélyiben Kél csodás hangzavar, Csörögnek rozsdás fegyverek, Mozdúl sok béna kar! De csakhamar Csendet takar A síri éjszaka, S mint halk lehellet hangzik a Hősök szellemszava: »Meghald.* Sötél bérezek fölött mi zúg? Egy nemzet sóhaja. Mi tölti bé a síkokat? Egy ország bús jaja. S mitől leszen nedüs a föld?
