Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 18-es doboz

<&ony szombatja volt, mikor s

_geny cipel 111

t mondta nekem, hogy másnap menjek el irdener tábornokhoz, köszönjem meg neki iberbaráti kegyességét!

Nem emlékszem tisztán első vagy má- dnapján-é? megindultam eme megbízatásnak eget tenni, midőn az utczára kimenve, nagy ozgalmat veszek észre, mindenkinek arczán gárzott az öröm, s habzott a hang halkan ír, »jönnek a magyarok, futnak az sztrákok!«

Az őrtanyáig érve, láttam gyalogságot, vasságot, ágyukat, társzekereket sorrendben lállitva, és ezeknek rendezésében egy bá- .nybőr ködmönben, az öreges tábornok rendeteket adva, megtudtam, hogy az V a r- e n e r tábornok, tehát ez a mi jótevőnk mdolám, kinek már meg sem köszönhetem ságát s a hála érzettől elfogultan mint 20 res gyermek-ember — de még sem miniszter - kezeit m gcsókolni szerettem volna annak humánus öreg katonának, mit házánál tain megteszek vala, de szólott a parancs és yors menetben indult a cs ipát; mert a ló- áton Monostor felől érkezett őrszemek hoz- ík a hirt, hogy már Fenesen vannak a ma- yarok.

Nem lehetett tehát megköszönném az uberbaráti kegyességet, egy titkos fohásszal .sértem a b-dső középutczán kivonuló csalt vezetőjét — Várdener tábornokot az e m- e r t.

»Jönnek a magyarok! a Kossuth-huszá- )k!« — hangzott mindenfelől. Kolozsvár la- di és menekültjeinek apraja, nagyja rohant monostor-utcza felé; én is mentem vei k; lig egy óra múlva hailszott a harsogó trom- ita és éljenzése a tömegnek a külmonostor- tczában. Sebes ügetésben két huszárt pillan- ottunk meg, utánna 50 lépésnyire a huszár- zázadot négyesével zöld csákóban, kivont világé kardokkal, vezetve a dicső emlékű Makai Lászlótól csapatja álén előre nyújtott :arddal, fekete lován rohanva, mint egy földi sten, ki ítéletével kezében jön az ég nehéz illámai között, megváltani az emberiséget.

Azt a bevonulást, azt a robogó huszár- sapatot, a lovak szikrátverő patkóinak csat- ogását, a fegyverek zörrejét, azt a riadó él- eneket, az okot a niegdicsőült arczokat most is atom, most is hallom, midőn e sorokat végem, s bármennyire ragadta meg lelkemet a nagyar huszárság dicsősége és a szabadság mádása, fohászomat még sem fojthatom el a utó ellenség vezéréért: Uram mentsd meg Stet!

*

Ezen 40 éves események ős napok jelentek meg emlékeimben, a jelen karácsonyi napokon.

Da^a kegyeletnek lerovását is teljesíteni kívántára azok iránt, kiknek csak már szellemei fogadhatják el ezt tőlem most, mikor a szűk fogalmak bírálata sem teheti már kegyelet- lenné, azokat, mert az emlékezeti és háláda- tossági független érzelmek bárminő ellenszenvedélyekkel is szemben győzni szoktak. És végre visszavarázsolva 40 óv előtti ifjú korom eseményeinek részleteit, a nemzetnek akkori dicsőségéből táplálom a mostani sorva- vadó és silány állapotokkal is szemben, még az utódok számára bár lehető és jövő »jobb sors iránti« hitemet is.

Szylveszteréji álom.

(Szerkesztőségi tréfa.)

Midőn utolsót rúg az öreg deczember,

Számot vet magával minden élő ember, Megforgatja aztat bölcsen elméjében :

Mint végezte dolgát a múlt esztendőben. Szántásán vetésén tűnődik a gazda,

Azon a bíró: hol fenekük az akta ?

A spekuláns: valyon rendben a szénája? Kocsmáros: hol fogott duplán a krétája?

És igy minden ember — se hossza se vége — Már a kinek-kinek, mi a mestersége.

A tűnődő ember itt is,“ott is megáll:

»Hm ! erössen húztam s elszakadt a fonál, Ezt meg azt nem igy, de úgy kellett volu’ tenni, Nem úgy volt ? Nó nem ba j! úgy kell eztán lenni; Dolgozom ezután éjjel úgy mint nappal!«

S legyezi a remény aranyos szárnyakkal.

A szerkesztő ur is azonságos képen,

Hivséges seregét összehívja szépen’

1 ártván népe felett fontos hadi szemlét,

Hol >baraczk«-ot ad, hol kakastejes zsemlét. Ül királyi - azaz — szerkesztői széken, Ménkö nagy palajbászt forgat a kezében, Lgyet kettőt köbint s kezdi immel-ámmal: »Megérkeztek-e már kentek teljes számmal?« Feláll erre Zongor s pődörint bajuszán, Csendül sarkantyúja kordován csizmáján, Sujtásos mentéjét féloldalra dobja,

Kilátszik alóla kardja markolatja;

Kócsagos kalapját büszkén billenteti,

S tisztesség tudással ezeket feleli:

»Teins szerkesztő ur követein aláson Valahogy ne essék rosszul a mondásom Mert bár figyelmesen számitám ujjúmon — ügy tetszik közöttünk hiányosság vagyon.« »Ki az? ki hiányzik?! mordul a szerkesztő. Fiam S o 1 y o m F e r k ö, no hamar egy, kettő