Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
Holnap érkezik meg Petőfi segesvári szobra Kiskunfélegyházára, Petőfi hasaién. — Készülődések a szobor ünnepélyes leleplezésére. Országos ünnepség délegyházán. Vasárnap reggel indul! el a város társzekere Budapestre, hogy lehozza a nekünk Ítélt segesvári Petőfi-szob- rot, amely ma vagy holnap itt is lesz. Rég nem tapasztal*, kemény, zuzmarás időben érkezik, de hiszen ilyen időben született. „A hó, a holt föld téli szemfödője* - az 8 alkalmatossága. Mindig ilyen időben utazott: Tréfa, ami tréfa, de ez Kriminális egy idő, Összeesküdt ellenem tsa Szél, hidegség, hő, eső. Az az egyetlea Szerencsé», Hogy mezítláb utazom; Teli menne vízzel, sárral A csizmám e rossz utón. Az is stilszerü, hogy nem vasúton, de kocsin hozzák. A kocsival való hazahozatal ellen azon aggodalom merült fel, hogy e nagy hóban eltalál valahol akadni a szekér. E marasztaló hónak már születésénél is szerepe van. Azt beszélik, hogy édes anyja akkor Szilveszter éjszakáján a szomszédoknál volt látogatóban, s mikor hazament, lábai besüppedtek a nagy hóba, nem birta kihúzni, úgy kiáltotta ki segítségül a szomszéd asszonyt. Csikorog a keményre fagyott hó a nehéz társzekér súlya alatt. A lovak prüszkölve fújják a fehér párát. Ki az, aki ilyen időben utazik ? Petőfi jön haza. most már el nem vitatja tőlünk senki, hisz ő is ide vágyott : Hová szivem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-vissza(vágyott. Újra látom végre születésem földét. A szép Kiskunságot! Ez a város az ö születése helye. Itt születtem én, ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon Ez a város születésem helye. Mintha dajkám dalával von tele . . . A költemény alá az van Írva: Félegyháza. Az irodalmi körök elfogadták ugyan a kiskőrösiek adatait, bogy a Kiskunság költője az 1823. év első órájában -Kiskőrösön született, de az bizonyos, hogy az Ő lelke itt látott napvilágot, itt ébredt öntudatra, itt kezdte kibontani csodálatos tehetségének ragyogó szárnyait. Itt hallotta az első magyar szót a legsze- retőbb édes anya ajkáról, itt a Kiskunság beláthatatlan terein fogant meg forró szivében a korlátlan szabadság lángoló szeretete. Itt töltötte életének legboldogabb korszakát' Atyja, Petrovics István már 1822 ben kibérelte két társával a Hattyúhoz címzett városi korcsmát, 1824-ben pedig a városi mészárszéket, amikor Kiskőrösről végleg Félegyházára költözött. A félegyházi bérlet 1830 őszéig tartott. E hat esztendő volt Pefrovieséknak is, Sándor fiuknak is legboldogabb korszaka. Jólétben, közbecsülésben éltek, s akkor még egyetlen fiacskájuk itt zavartalanul játszhatta gyermekjátékait. Lovagolok szilaj nádparipán . . . Az ó-templom előtti téren virgonc kis fiuk versenyt fújják az éles fűzfa-sípot, majd nádparipára kapva száguldanak a napsütött homokon, egy mezitlábos, sápadt arcú, villogó szemű, fekete üstökös kis lovas a Szent János kútja felé fordítja a kantárszárat, gyi lovam, gyi betyár, s első akarván lenni az itató vályú körül, tülekedés támad, a kis vitézek leszállanák a lóról s egymás hátán lórik össze a szilaj nádparipákat. De megkondul az estéli harangszó. hazamennek a legények, az o-templom mögött nádfedeles kis ház, ott várja a kapuban a kis sörtehajut az édes anyja, ölébe kapja s nemsokára félálomban hallja már: cserebogár, sárga cserebogár . . . . . . Midőn tömkelegbe lépünk. 1830 ban Petrovicsék elköltöztek Félegyházáról Szabadszállásra, elhagyták boldogságuk színhelyét s ezentúl a ba'sors volt állandó vendégük. „Bolygatlan fészkem gyermekálom. egyetlen édes e világon.“ Félegyháza volt a költő bolygatlan fészke, itt szabadon szőhette aranyos álmait, űzhette édes játékait, e hat év volt hányt-vetett életének oázisa. Mig kínos vándorlásának más helyeiről, mint Debrecenről csak keserűséggel tud megemlékezni, ha Félegyházára gondol — „mint a méh a virágról a mézet, szedegeti a sok szép emléket.“ Már iskolás fiú korában megkezdte kínos kálvária útját, mely ott végződött a segesvári csalatéren. Szüleit sok anyagi csapás érte. — pénzét a hitetlen emberek csalása, házát a Dunának habjai vitték el — így szegényült el a jó öreg korcs- maros, mikor fiát taníttatni kellett, drága pénzért, idegenben. Nem tellett arra, hogy a fiút jó helyre adja. igy aztán rosszul ment a tanulás is meg dacos, önfejű volt a gyerek s a sok méltatlan csapástól elkeseredett apja kitagadta s megkezdődött a hosszú keserves bolyongás . . . fájó szívvel gondol az édes otthonra, de nyomorúságát nem vallja be, talán dacból, vagy inkább az édes anyja iráni érzett végtelen, gyöngéd szeretetből: . . . Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse. Mert fiának kedvez a szerencse. Ah, ha tudná mily nyomorban élek. Megrepedne szive a szegénynek. Törtetésalidérc-' fény felé. Ki ne tudná, hogy Petőfi pályájának első felében idegen múzsa nyomdokait követte, hogy az előadó művészet, a szini pálya volt az a lidérc- fény, mely dicsőségért sóvárgó lelkét sokszor hínárba vezette. Sok keserű csalódás, végtelen nyomor és megalázás kellett ahhoz, hogy elhagyja a csalárd Thália ösvényét % Enterpe zengő ligeteiben üsse fel tanyáját, mint várva-várt, régen óhajtott fejedelmi vendég. Az 1843. év július havában Vachott Sándor ajánlatára Pozsonyból — hol hasztalanul szinészeti ábrándjait kergette — Pestre ment, ahol Nagy Ignáo a Külföldi Regénytár szerkesztője regényforditásokkal bízta meg. Da ezen megbizatás is hamar véget ért és ex nihilo fit nihil — mondja keserűen s csak „egyet szeretnék tudai, éhen vagy szomjan halok-e meg.“ A költő és a sorsharag. Petőfi nevét már ekkor ismerték országszerte. Csodálták gyönyörű dalait, hogyne, hiszen ekkor már megjelentek a divatlapokban a Befordultam a konyhára, Lánggal égő teremtette, A szerelem sötét verem, A virágnak megtiltani nem lehet, Síkos a hó, szalad a szán stb. gyönyörű dalok, ezeket már 1843-ban lelkesedve dalolták, de a szerzővel nem törődött senki, valósággal az éhenhalásnak nézett elébe és azt sem hitte akkor senki, hogy az Utolsó alamizsna cimü keserű szatíra kinos valóról beszél. Arra nagyon is büszke volt. hogy valakihez segitségért forduljon. Ilyen körülmények között megtudta, hogy Kom- lóssy — akkor jónevü színigazgató — Debrecenben társulatot szervez, odasietett s felvétette magát a társulatba. De már első fellépésével megbukott. Kinevették. Erre Komlóssy kardalosnak degradálta. Harmadfél évvel utóbb, midőn Petőfi egy esta mint néző lépett ugyanabba a színházba, a közönség felugrált ülőhelyéről, a színészek abbanhsgyták a játékot s a lelkesedés tomboló hangján kiáltotta minden torok : éljen Petőfi Sándor!
