Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 17-es doboz
Lapunk ára példányonként 1500 korona. A kiskőrösi járás hivatalos lapja. — Társadalmi és politikai hetilap. — Megjelenik minden szombaton. Előfizetési árak : Helyben és vidéken negyed évre 15000 korona. Csak negyed évre fogadunk el előfizetéseket. Egyes szám ára 1500 korona. A lap szellemi részét illető közlemények a szer- Felelős szerkesztő: Laptulajdonos-kiadók : kesztőséghez, előfizetési dijak, hirdetmények és Dr. Vékony Gábor. Szabolcs Testvérek. hirdetési dijak a kiadóhivatalhoz küldendők. Nyilt-tér megegyezés szerint. — Telefon szám 7. 1849. julius 31. Petőfi halálának hetvenötödik évfordulójába. De morluis nil’ — nisi bene . . . A halottakról csak jót. Közmondásnak régi, nagyon régi. Eszmének, élő, haló erkölcsiségnek uj. Nagyon is uj. Annyira uj, hogy már szinte utópia, elérhetetlen, megvalósíthatatlan ábránd . . . tova tűnő őszi álom . . . amelyhez odaképzeljük a bi- bor-aranyos alkonyatot . . . ezüst, ökör- nyálból font palástjával betakarva. Amit akarunk, amit kergetünk, amit gyenge erőnkkel elérni nem tudunk, arra egy fájdalmas és elérhetetlen mosoly kíséretében ráteritjük a múltak fá- tyolát ... a szomorú alkonyt. Ez aztán mindent befed: Eszményt, férfiasságot, becsületérzést. Ez minden hangot elnyom : kitörő vulkán robaját .. . kacagányos ősök csata-kürtjét... a jelen sorvasztó álmából jövendőre hivott léleknek múltakba vesző kiáltását . . . Ebbe az alkonyfénybe öltözik a lelkem ... és ilyen szomorú palástban megyek halott-látogatóba . .. szomorú pusztaságba . . . ahol bus-sárga napbukáskor lehelte ki lelkét az utolsó regös . . . akinek a becsülete régi, a lantja uj, a szive régit követelő jövőknek forró, muzsikás ifjú szive volt. Es sirt kereső néma pusztaságon zarándok lelkem semmit sem talál. Halottat keresve, fáradt — össze esten szomorú halottat cipel a lelkem. Igen halottat keresek. Az elbusult magyarság jubiláló szilajságával, vesztett eszmények cifra, pompázó temetésével a halott Petőfit keresem, a temetőt, a sirt ... az évfordulók hőseinek elhalványuló arcát, kifakult színeit ráncos szemeimben . . . Keresem a halott Petőfit ... a porba dűlt igazságot . . . keresem az eltemetett becsület ujongó gyászát... és sirt és temetőt csak a lelkemben találok . . . Ó te segesvári puszta! Legendák, álmok, tragédiák vér-áztatta színhelye! Varázsold elém még egyszer a csoda alkonyt . . . piros virágaival... sugárzó szivárványaival... ólmos felhőivel... a kósza szellővel. .. és a iegfenségesebb hattyú-dallal . . . az elesett költő végső sóhajával ! Te bölcs, te okos, te jó puszta ! Te láttad őt meghalni ... és betakartad bérces kerítésed fekete leplével. Elfödted csillagaidat, nehéz esővel verted le virágaidat . . . száműzted tündér li- dérceidet, hogy senki se lássa halálát... senki se lássa megdicsőülését ... a dal istenének égi útját . . . Te jó puszta ! Te csoda alkonyat! Te nem engedted őt meghalni! Es most ide jöttem, sok megcsu- folt esztendők kapuin át . . . napoknak vádoló arcát hozva el . . . ünnepelni jöttem, sirt keresni jöttem . . . halotti évfordulóra ... Es semmit se találtam. A halott Petőfit nem találtam. Csak lelkemben van néma sir. A költő minden eszményének, eldalolt igazságának, harcos szabadságának jeltelen sirja. Itt állok előtted, mint a rokkant magyarság névtelen mementója .. . züllött korszak beteg veteránja. De mortuis nil’ — nisi bene . . . Ó, mennyi rosszat mondtunk róla! Mennyit vétettünk ellene ... mennyire elfeledtük Őt. De moríuis nil’ — nisi bene. Dehát ó nem felt meg ! Te megmentetted őt, te jó, te okos puszta, te csoda-alkony . . . Megmentetted uj jövőnknek fényes csillagául. Nem hagytad meghalni, legendát csináltál. Petőfi nem halt meg! — Mi várunk ! Prőhle Sándor. Mementó . . .! Tiz esztendő. Az emberi életben mindenkor jelentős pont, mert ha a lepergett 10 esztendő eseményein végig haladunk, mindig találunk valamit, amire kellemesen gondolunk vissza. Ha az emberi élet küzdéssel és szenvedéssel is van teli, 10 esztendő nagy idő — ezen idő alatt sok minden történhet, mégis a küzdelmek és szenvedések árán elért eredményeknek örülni tudunk. De mikor volt ez Így ! Régen, nagyon régen a jó béke időkben mindig akadt egy derűs momentum az életünkben, mely ha nem is állandóan, de pillanatnyilag is elhesegette tőlünk a köznapok tolakodó vészmadarait. De jött az 1914-es esztendő. Éppen a jó termés betakarításával voltunk elfoglalva és Nagy-Magyarország lakossága boldog békességben, bizakodással nézett az eljövendő télnek elébe, de a vészmadarak nem távoztak, itt kóvályogtak felettünk vésztjóslóan és az ember összerezzent, megborzadt, jaj, még gondolatnak is borzasztó. Háború ! Nem, ezerszer nem ! Nem lesz háború ! Hisz a legnagyobb magyar Ígérte, hogy: Magyarország nem volt, hannem lesz! Magyarország a béke országa, itt a kultúra frontján folyik a harc, harc a tudatlanság ellen, kulturnép tehát nem viselhet háborút. Sajnos a vészmadaraknak volt igazuk és ők már jól előre látták a messze tornyosuló viharfelhőket, mint felénk közelednek és a balga ember tévedett okoskodásával. A kultúra frontján a tudatlanok győztek, áttörték a megértés ideális frontját és a Végzet kegyetlen akaratával ránk zúdították a négy évig tartó világháborút. Emlékezzünk! Emlékezzünk azokra, akik tiz évvel ezelőtt boldogan, büszkén, nevetve, kacagva, jó kedvvel, nótával, virággal a kalapjuk mellett mentek bátran hazájukat védeni és soha vissza nem tértek. Emlékezzünk rájuk, mert megérdemlik, hogy ezen szomorú évfordulón magunkba szállva a Karszt és Doberdó gyilkos harcaiban, Sabácz és Kraguje- vácz pusztító füzében, az ukrajnai, ga- licziai, bukovinai harcok acélesőjében megtisztult lelkűket magunk elé idézzük és keblünkre ölelve megsirassuk őket. Sirassuk a Kárpátok fenyvesekkel borított szent bérceit, Tátra egészséget nyújtó levegőjét, régi koronázó városunkat Pozsonyt, a felvidék kulturvá- rosát Kassát, kincses Kolozsvárt, a Bácska és Bánát acélos búzáját, a magyar tengert az Adriát és ki tudná felsorol :ii a sok szép fájó emléket, melyet bár elraboltak tőlünk, de soha, soha elfeledni nem fogunk. Sirjunk eggyüt a milliónyi özvegygyei és árvával, akik soha többé nem láthatják viszont azt, aki nekik a legkedvesebb volt, az apát, a testvért, a fiút. Ne keressük a felelősségei a háború felidézésében, Egyformán bűnösök vagyunk és az Isten rendelkezése volt, hogy nekünk a háború borzalmait és szenvedéseit át kellett élnünk. A felelősség kérdését különben is ma már nehéz megállapítani, hisz 10 esztendő nagy idő, nehéz az események pontos menetét visszaidézni. Ma egy nyomorult megcsonkított ország vagyunk elárvulva, kirabolva, koldusán és megbecstelenitve. Minden magyarnak egész erejével, tudásával az ország felépítésén kell dolgozni. Hisz a háború idézte romok eltakarításán még sokat kell dolgoznunk, hogy itt minden a régi, dicső nagy hírben álljon. Ellehet azonban mindent érni. ha — a régi magyar betegséget — a széthúzást, felekezeti és faji jelszavakat ki- pusztitsuk körünkből. Fogjunk tehát össze, tegyük boldoggá ezt a szerencsétlen csonka országot és mutassuk meg tényleg, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz“1 Jő.
