Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 15-ös doboz

Egy elfelejtett sírról.

— Nyilt levél a Petőfi-Társasághoz. —

Tisztelt Uraim! Vasárnap az Akadémia kisebb képes termében fölolvasó-gyülés lesz. A korláton belül a társaság tagjai, a korlaton kivül a hallgatóság. S amint a fölolvasó lelép a kis dobogóról, felhangzik majd a taps, az éljenzés s a legközelebbi szomszédok mosolygó arccal gratulálnak. A műsor túlnyomó része költemény. Valami, amit irni dicsőség, de amiből megélni nem lehet, ami az életben meg nem fizet, de a halál után kinyitja a halhatatlanság, az örökkévalóság kapuját. A magyar költő élete nyomorúság, de a halál virággal, babérral, örök hírnévvel borítja.

Mindmáig ezt hirdette a köztudat. Tisztelt uraim, önök, akiknek hivatásuk az irodalom szeretete, az elmúltak emlékének ápolása, nagyon jól tudják, hogy ez nincs így. A magyar költő, hacsak előkelő összeköttetéseket nem szerez, ha emlékének tisztelete nem hizeleg élőknek, halálában is elhagyatott, árva marad. Idézzek példát ? Felidézem sírjából a komor, a magános, a töprengő embert, akit mindnyájan ösmer- tünk még, akit szürke cilinderével mindennap ott láttunk ballagni a Kossuth Lajos- utcában, beszélgetve önmagával, észre sem véve a zsibongó tömeget, az üzletek, érdekek után futkosó sokaságot. Nem szerették őt, mert ő is nagyon keveset szeretett, mert olyan volt, mint a sziklák idétlen, komor, magános óriása. Talán formában nem szép, de zordságában is az erő, a komor fenség kifejezése.

Idézem Vajda Jánost! Idézem s megjelent alakjához odahívom azokat, akik élete utolsó éveiben, mikor ereje majdnem meghasonlottsággá, mikor magánya majdnem embergyülöletté vált, körülvették, hogy e rideg nagyság közelében ők is legyenek valakik ... S mikor ez egyenetlenségeiben